Kértem és kaptam engedélyt a kórháztól, hogy tegnap délután meglátogassam anyut. Egyébként látogatási tilalom van, de lehet kérni, hogy mehessen az ember. El is autókáztam tegnap hozzá, COVID-intenzív... már ilyen osztály is van, itt fekszik. 
Mindenki nagyon kedves volt, a nővérke is, elmondta, hogy mire lehet szüksége és mit vigyek vissza. 
Be kellett öltözködni teljesen, kezes-lábas, fejfedő, nejloncsizma és kesztyű... a végén lefújtak fertőtlenítővel, mert hát ott mindenki Covidos. 
Le a kalappal a személyzet előtt, nemcsak azért, amit tesznek, hanem ahogy és amilyen körülmények között, ők ugyanúgy be vannak öltözve egész nap és bírják. Rólam csöpögött a víz... szó szerint, eltörülköztem egy csomag zsepit. 
Mondták, hogy én beszéljek, anyu meg ne, de azért tudunk váltani  pár mondatot a lélegeztető maszkján keresztül is. 

Nem tudok igazán írni erről... azért írok itt mindenféléket az egyebekről, mert annyira nehéz... Próbáltam belé önteni a lelket, mert anyut nagyon jól tudtam mindig is vigasszal erősíteni, mindenbe bele tudott kapaszkodni, amit csak mondtam neki, hogy jobb lesz, de most nem. Éreztem, ahogy egy pillanatra belekapaszkodik, de szinte azonnal el is engedte... 
Az az igazság, hogy rettegek. Pedig tudom, hogy a szülők halálán szinte mindenkinek át kell esnie előbb vagy utóbb és vannak, akik sokkal korábban elveszítik őket, de akárhogy van ez, akármikor is következik be, akkor se lehet rá felkészülni, de még nem halt meg, még él és addig van remény is. 

Közben már dolgozom is és tegnap itt voltak az ablakosok is, elvitték az ablakaimat. Cseréltetem hőszigetelt üvegre az üvegeket és majd a zárakat is kicserélik, meg bepasszintják, szigetelik, mert van ahol hiányzik belőle a szigetelés. 
Az ács a múlt héten akart jönni, de lemondtam a Covid miatt, tegnap hívtam, hogy már rendben vagyok, azt mondta délután visszahív, de nem hívott. Majd várok még pár napot, aztán rákérdezek, de az az érzésem, hogy nem fogja már megcsinálni, nem nagy meló ez neki, valószínűleg majd keresnem kell valaki mást. 

A kertben csak fotózni voltam ma reggel, lábadozik a nagy aszály után, a gyomok viszont nem lábadoznak, hanem teljes gőzzel élnek, nőnek és virulnak. Idén ennek már nem leszek ura, legalábbis alig van valószínűsége. Majd kifagy ami kifagy, de pl, a folyondárral nem tudom mitévő legyek, kiirthatatlan. Nagyon nagyra nőtt, sűrű, teljesen beterített nagy helyeket... áááá, fogalmam sincs, hogy fogom ezt kezelni. Azt se tudom, hogy elfagy-e legalább a talaj felszínéről majd a télen és hogy még szebb legyen az egész, a hűvösebb idővel megjelent a madárhúr is, ami amúgy a tavasz réme, de már ilyenkor is bosszantja az embert. 

Közben kinyíltak az első őszi kikericsek is. 

Őszirózsák és minirózsák...

Lángvirágok

És a kékszakáll is nagyon jól mutat a sárga tűztövissel. 

Kivette ez a COVID belőlem az erőt és azt hiszem az idegeskedés is. Anyuhoz szombaton késő este ki kellett hívni a mentőket, mert félrebeszélt, halandzsázott az oxigénhiánytól... most kórházban van, intenzív osztályon, lélegeztetőgépen, de a doki azt mondta, hogy magától lélegzik, tehát a gép csak segít neki. Ez a jobbik változat. Hamarabb kellett volna, de nem akart kórházba menni, én meg hallgattam rá... ezt majd valahogy le kell rendeznem magammal.
Nagyon nehéz ilyenkor eldönteni, hogy mi a helyes. Tiszteletben tartani az akaratát vagy beküldeni a kórházba, idegen helyre, idegenek közé, ahová nem tudok odamenni, mert látogatási tilalom van, de szombat este ez már nem volt kérdés. 
Nem tudom őt hívni sem, kikapcsolták a telefonját, majd csak érdeklődni tudok az állapotáról. De nagyon rendesek voltak, mert felhívtak és elmondták, hogy miért kapcsolják ki, az intenzíven nem lehet hívogatni őt és orvossal is tudtam beszélni. 
Még nem adtam fel teljesen, de nem sok remény maradt, hogy ezt túlélje. Átadtam ezt a dolgot Istennek, mert nem tudok egyebet tenni, én ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nem bírom el. 

Próbáltam magam valahogy lekötni a kertben, még kaszáltam is egy darabot, de nem sok erőm van hozzá, úgy leizzadtam, mintha egy hegyet kellett volna elhordani... amúgy meg... nem sok kedvem volt semmihez, csak elmúlattam a vasárnapot.  Szedtem virágmagokat, kakukkmákot és a narancs- és citromsárga törpebüdöskékből is és még szedtem a sárga trombitavirágról is. 

Kiszedtem a gyomot kívül a kerítés mellett a sávból, ami már be van ültetve virágokkal. Lecsipkedtem az elnyílt virágokat az egyik piros kokárdáról, de a másikhoz már nem volt kedvem. Nem érdekel most a kert igazán, mintha elfordítottak volna rajtam egy kapcsolót. 

Lehűlt a ház is benn, vastag pulcsit kell felvenni, bár az éjjeli nyitott ablak is hűti, de szombat éjjel - amúgy se igazán tudtam aludni - az ablak alatt bőgött egy hatalmas szarvasbika. Hihetetlen volt, kb. 5 méterre az orrom előtt.
Olyan kár, hogy nem tudom ezeket felvenni, annyira gyönyörű volt, hatalmas agancsokkal, még nem is láttam ekkorát élőben. Aztán lejött hozzá az erdőből egy meglepően nagy szarvastehén is és együtt elmentek a ház oldala felé.

Sok kedvem nem volt fotózgatni, de még vannak színek a kertben, kicsit olyan prérikert kinézetű. 

Azt hiszem, most már megmaradok, ma egész jól érzem magam és negatív lett a Covid tesztem is ma délelőtt. Még köhögök, fújom az orrom és időnként eléggé szédelgek, de összességében szerintem asszimiláltam a vírust, egy darabig most ténylegesen védett leszek, (legalábbis ezzel a variánssal szemben) nem úgy, mint az oltástól. 
Anyukám viszont nagyon nincs jól...  nem tudom mi lesz. Nagyon féltem, nagyon gyenge és nem javul és az Ő immunrendszerével... hát... de azért Ő nagy gyógyulóművész, remélem, hogy ezen is túljutunk, ahogy már annyi mindenen az elmúlt évek alatt. 

A kertnek annyi. Hihetetlen, hogy 1 hét alatt, ha nem nyúlok hozzá, mivé tud válni a kert. 
Elöregedtek a zöldbabok, az uborkáknak vége, megtámadta betegség a leveleit és tönkrement, rajta a rengeteg, hatalmasra nőtt uborkával. Néztem valamelyik nap, hogy esetleg lereszelem a fagyasztóba, de aztán eszembe jutott, hogy akkor eltárolnám vele a Covidot? Így aztán hagytam a fenébe. Legalább lesz magnak való mindegyiken. 

A fű itt-ott félméteres, a gyom gyakorlatilag teljesen ellepte a kertet ez alatt a 8 nap alatt, a valamelyik napi viharban feldőlt egy csomó paradicsom és paprikák is feldőltek, amiken sok van... és fű mindenütt. 

Az előbb leszedtem a padlizsánt, már benn is vannak a sütőben, az legalább megnőtt egy csomó, kb. 3 kilónyit leszedtem  és ha lesz jó idő, akkor még sok padlizsánom lesz.
Viszek ebből anyukámnak megsütve, mert szereti, hátha azt enne, mert egyébként alig eszik, csak gyengül lefelé. Még mindig borzasztó ez a tehetetlenség, hogy nem tudok neki segíteni, pedig annyiszor megjártuk már a halál kapuját az utóbbi 7 évben, hogy megszámolni se tudom, de ezt nem lehet megszokni. 

A kert többi része ebek harmincadján van. 
Mondjuk zöldbabból és uborkából is van elég, amit tudtam beraktam, a fagyasztó tele van. 
Azt hiszem elkezdhetem kiszedni a kertből a cuccot és elengedem a veteményes részt pihenni télire. 
Majd pár ágyást azért szabaddá teszek, mert szét kell majd ültetni a téli vajfej salátákat (és jó lenne, ha ráismernék, hogy melyik a melyik), a  kínai kelt és a rapinit is. Úgy tűnik talán retkek is lesznek még. 

Tele van a kert gombával is, nagy fehér gombák, de szerintem nem őzláb. Évek óta nő itt a gomba és egyre több, úgy látszik szeretik a helyet, de nem tudom meghatározni milyen fajta. 

És azért van pár szép részlet is, a csodatölcsér is kinyílt végül, majdnem akkorára nőtt, mint a Datura. Így együtt teljesen benőtték a kis kerti ösvényt. És bekéredzkedett a kertbe a csattanó maszlag is, lefotóztam, aztán szépen kihúztam, ne szórja nekem itt el a magját, de úgy láttam ma reggel, hogy van még egy, majd azt is kinyírom holnap. 

A minirózsák is kinyíltak megint, nagyon szépek és végre van színe, a nagy szárazságban fehérek voltak.