Ez a kis aranyszínű a harmadik, de ez se lett valami híres. Szögletesnek indult, de ilyen még nem csináltam és méretre kellett volna, de ráadásul szerintem túl kicsi is a sodrott papírhoz képest.
Megpróbálok majd egymás után többet is csinálni, hogy jobban ráálljon a kezem, mert így, hogy évente elügyködök egy-két nyamvadt kis kosarat, így nem lesz belőlem gyakorlott kosárfonó maestro.
Viszont bearanyoztam, mert ha már ilyen "kicsi is, savanyú is", de legalább ragyogjon! :))))))

Ez is sodrott újságpapírból készült, alapvetően színes RTV-ből, így legalább újrahasznosulnak ezek az újságok.

Ez a másik blikk-ből készült, ennek más a papírja és felsodorva fehér marad, mert épp úgy esnek a szélek. Sokkal hosszabbak a pálcák is, könnyebb vele dolgozni, mint a fényes papírú tévéújsággal, bár lehet, hogy vékonyabb csíkokból kell majd sodorni, mert itt-ott nagyon kemény volt a fonószál. 
Mellétettem egy tollat, hogy lehessen látni, hogy mekkora a kész kosár. Ezzel azért már elégedettebb vagyok, mint a másikkal. Lehet, hogy ezüst színű lesz. 

Már van rajta két hatalmas virág, de 4 lesz és mégegy szár is nő rajta, azon is nagy bimbó van. Tiszta izgalomban vagyok, hogy ugyan él-e majd addig a többi virág, amíg kinyílnak az újak is. Jó lenne egyszerre látni rajta a sokat. 

Aztán majd valahogy ki kell ókumlálnom, hogy marad meg a hagyma jövőre is. Mert eddig mindig úgy jártam az amarilisszel, hogy hiába ápoltam nyáron, a hagyma egyre kisebb lett, szinte megette saját magát és a következő évben már nem hozott virágot, csak pár csesznye levelet. Végül többnyire  elveszítettem a türelmemet és kidobtam. Meglátjuk ennek mi lesz a sorsa. 

Ettől a címben szereplő mondattól vagy attól, hogy "Légy önmagad!" a falra tudnék mászni, pedig nagyon benne forog a köztudatban és használatban is van. 
Olyan sokan mondogatják, de nem tudom belegondolnak-e, hogy az ember nem lehet más, kizárólag önmaga. 
Ki más lehetne? A postás, vagy átváltozik a villanyszámlássá? Anyucivá vagy apucivá? Vagy kicsoda olyankor, amikor nem önmaga? 

Az ember akkor mondja, hogy nem vagyok önmagam, amikor olyasmit tett/gondolt/mondott/érzett, ami a saját maga számára, vagy úgy véli, hogy mások számára elfogadhatatlan. Ezzel menti fel magát, mintegy magyarázatképpen azt mondja: "Nem voltam önmagam!" Ez ugyanúgy hangzik, mint a "Megszállta az ördög!"

Az embernek nagyon sok szerepszemélyisége van, emiatt sokféle módon reagálhat és vannak olyan viselkedési módok, reakciók, amiket csak ritkán produkál, mert ritka az olyan helyzet ami előhívja ezeket és ilyenkor (szélsőséges vagy szokatlan helyzetben) esetleg nem az önmagáról kialakított kép szerint reagál. Na, ilyenkor jön elő a "Nem vagyok önmagam" duma. 

Holott, nem erről van szó, hanem arról, hogy az adott helyzetben nem az elképzelt önmaga volt. Nem a vágyott önmaga, mert nem olyan reakciót adott, amit az önmagáról kialakított kép szerint elvárt volna magától. Bizonyos helyzetek az életben előhívják az emberből az állatot, a primitív reakciókat, néha előbújik az aljasság, kapzsiság, lefagyás, stb. Kiből mi bújik elő és ilyenkor összetörik az ember saját magáról kialakított képe, de legalábbis módosul, vagy módosulna, ha az ember nem taszítaná el magától azonnal azzal a kijelentéssel, hogy nem voltam önmagam.

Ám amikor megtörténik valami nem elfogadott reakció (vagy éppen nem reakció) és azt mondja nem voltam önmagam, akkor ezek az ember eltagadott részeivé válnak, az elrejtett negatív tulajdonságaivá, a ciki részeivé.

Vannak páran akik azt mondják, hogy ezek az ember elakadásai, ezért nem önmaga, na de az elakadásaim is én vagyok. Lehet, hogy mások okozták, lehet, az ő másolatuk vagyok (mert a gyerek pl. másolással tanul), de akkor is én vagyok. Bármit teszek is, nem lehetek más csak önmagam. Bármit teszek, bármilyen furán viselkedek,  bármilyen idegen a saját viselkedésem még magamnak is, az is én vagyok abban a pillanatban.

Ha valaki azt mondja, hogy "Nem voltam önmagam!", azzal lehántja, lelöki magáról azt a részét, amit annyira cikinek érez. Így gyömöszöli le az ember a tudatalattijába azt, amiről nem akar tudomást venni, márpedig ezek a dolgok úgyis újra és újra kidugják a fejüket éppen azért, mert mi vagyunk és nem valaki más, mert az a valami ott van bennünk. És ha már előbújt ez a valami, akkor érdemes lenne vele foglalkozni, de legalább a létét elismerni.  Mert ha nem, akkor tulajdonképpen az ember azt teszi magával, hogy: "Nem fogadom el önmagam!"

Pedig úgy vagyunk teljesek, minden jó és rossz tulajdonságunkkal és beidegződésünkkel. Változtatni csak azon lehet, amit tudomásul veszünk, aminek a létét elfogadjuk. Nem belenyugszunk, hanem elfogadjuk. 
Elfogadni azt jelenti, hogy nem dugjuk el, nem tagadjuk le, nem csinálunk úgy, mintha nem is létezne, és nem mondjuk rá, hogy az nem én vagyok, nem mondjuk, hogy nem voltam önmagam. 

Épp az ellenkezőjét mondjuk, azt, hogy ez is én vagyok. Ezt hívjuk felelősségvállalásnak, amikor önmagamért vállalok  felelősséget, az egészért úgy, ahogy vagyok. És nem kezdem el utálni magam érte, nem kezdek el alakoskodni, hanem elfogadom a "hibáimat", mint létezőt és elkezdek vele dolgozni. Mint az alkoholista, azt mondják, míg nem ismeri be magának, hogy ő alkoholista, addig nincs kiút. Ha valaki nem beteg, ott nincs mit gyógyítani. Ahol nincs baj, ott nincs min segíteni. Ha nem önmagam vagyok, akkor nem tudok elindulni az önismeret felé.

Visszatérve az eredeti kifejezésre, hogy "Nem vagyok önmagam", ezt tegyük felejtősre. Ilyen nincs! Nem lehetek más, csak önmagam. Minden pillanatban, az összes jó tulajdonságommal és az összes elkövetett hülyeségemmel is, de én vagyok. 
És ha valaki azt a jó tanácsot adja, hogy "Légy önmagad!", akkor az úgy értendő, hogy "Vállald önmagad!", (ne csak megfelelni akarj, mert úgyse tudsz mindenkinek megfelelni)  az összes jó és rossz tulajdonságoddal együtt és ez nem jelenti azt, hogy ne dolgozhatnál magadon. 
Persze aztán itt is nagyot lehet csusszanni, mert nem mindegy, hogy az ember változik, vagy csak reakciót cserél, bár kétségtelen, hogy a reakciócsere is segíthet nehéz helyzetekben.