Egészen furcsa állapotokat élek meg.

Amit érdekesnek találok az az, hogy nincs bennem harc. Nem ágálok, nem átkozom a Sorsot, hogy elvette az anyámat és nem fordulok a JóIsten ellen sem, nem kérdezem tőle, hogy miért, miért, miért? 
Talán szelídségnek hívnám azt amit érzek és ez valahonnan nagyon mélyről, nagyon legbelülről éled bennem és nyugalmat ad. Nem engedi kizökkenni a szeretet érzését valami gyerekes elégedetlenségbe, számonkérésbe, vádolásba, vagy követelőzésbe a Sorssal, hanem stabilan megtartja a szeretet érzését. És ez így most jól van, még akkor is, ha fáj.  

Talán anyu küldi ezeket, talán csak így akarom hinni, talán az én legbensőm, vagy a JóIsten véd így a lehúzó érzések ellen és így még a fájdalomnak is más a minősége. 

Úgy érzem magam, mint akit tartanak. Egy stabil, óriási és nagyon hatalmas, szelíd erő tart és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. 

És - miután leírtam a fenti sorokat - nézzétek mekkora szivárvány támadt odakinn. :) Hiszek a jelekben és tudom, hogy ez az volt és azt is, hogy most már minden rendben van. 

Tegnap este meghalt anyukám.  81 éves volt. 

Nem tudom, hogyan mérik a halált, van aki csak lehunyja a szemét, elalszik és már kinn is van az életből, de nem mindenkinek jut ilyen szerencsés "kijárat". 
Neki nem jutott ilyen ajtó, aminek szépen, könnyedén, egy lépéssel átléphette volna a küszöbét, neki egy szenvedéssel teli, hosszú, szűkre szabott ösvény jutott, amin valamiért végig kellett mennie... a gyógyulásért is azon kellett volna menni, de a halálért is. Nem volt másik út.

Nem is tudom mi fáj jobban az elvesztése vagy az a sok szenvedés, amit tehetetlenül nézni is szörnyű volt, azt elképzelni se tudom, hogy átélni milyen lehetett. Nem is akarom megtudni.
A tehetetlenség, hogy nem tudtam semmit segíteni, aztán a bizonyosság, hogy már nincs remény, de még itt volt, csak tudtuk, hogy minden nappal, minden órával egyre távolabbra megy, egészen addig, amíg ki nem lép az életburokból valahová, ahová majd egyszer mi is követni fogjuk, de most még maradunk egy kicsit. Nélküle. A hiányával.

Még nem fogom fel, azt hiszem majd akkor, amikor hiányozni kezdnek a pillanatok, amikor éljük tovább az életet és Ő már nem lesz ott azokban, amikor megiszom a szombat délelőtti kávét és ott lesz minden kávézásban egy anyukámnyi űr. 
Nem lesznek halomba sütött rántotthúsok, meg habzsi-dőzsi a kórház büféjében, ahová 7 éve jártunk és amiből megpróbáltunk ünnepet csinálni és kirándulásnak felfogni. Nem lesz  több vödörcipelés hogy anyukám rakd be nekem a céklát, mert nincs időm, vagy főzd be nekem a birsalmát... így válnak hirtelen még becsesebbé a kamra polcán sorakozó lekvárok, de azt megígérhetem, hogy nem keserű szájízzel fogom megenni, hanem azzal az örömmel, ahogy ő készítette el nekem. És még annyi minden nem lesz már, mert elment. 

Édes, drága anyukám, nyugodjál békében, vége a szenvedésnek. 

"A kezét látom, mindig a kezét,
elgörbült, bütykös ujjait,
a pergamen bőr alatt
tekergő kékeslila eret, s
érzem, kissé nyirkos,
hűvös a tenyér,
nem szorít már,
nincs benne erő.
Fogom, csak fogom és
dörzsölöm és kulcsolom
a lanyha ujjakhoz az ujjaim,
nézem a csuklót,
a ráncos kézfejet,
igen, lüktet, dolgozik
még a szív, istenem,
mire képes, milyen
elszántsággal élteti
még a testet, ami
élni már nem kíván.
Tudtam, hogy egyszer
eljön ez, hogy lesz ilyen.
Az ész mindent tud,
az ész mindent elfogad.
Csak a … mi is?
Ami nem ész, az lázad,
az omlik össze.
Még nem sírok,
az sokkal később lesz,
most erősnek kell lenni,
mondom, el kell engedni,
segíteni, hisz ez jár neki,
a kölcsön visszajár,
ő is segített érkezni,
ő is, ő is, ő is . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
meg tudsz szorítani, kérdezem,
s igen, ért engem, megteszi,
gyöngén, szinte észrevétlen,
itt van még, tud rólam,
de dolga van, végig kell
csinálni ezt az utolsót,
s ő mindig mindent
annyira jól akart . . .
Órák telnek el, s a kéz
még mindig él, van lüktetés,
van apró moccanás,
néha mintha már nem,
de aztán mégis.
Jaj, meddig tart ez?
Az ész szelíden sürgeti,
csak bátran, no,
csak ügyesen . . .
Az ember már
eléggé felnőtt ehhez,
mondhatnám öreg,
biztatom magam,
vannak, akik már az
én korom sem élték meg,
nemhogy kilencvenet.
Ez persze, mindegy most,
nem is számít, csak
össze-vissza jár az agy . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
vén fa gyökerei erőtlen ujjai,
makacsul akaszkodom közéjük,
kulcsolódjunk, fonódjunk,
váljunk eggyé megint . . .
Átvillan, hogy nem
fogtam eleget, hogy
bármennyit fogtam, kevés . . .
Jaj, hogy kell ezt,
hogy kell ezt végig. . .
Megint csak magamra
gondolok, s mérgelődöm,
önző vagy, mondom,
anyád most megy el,
ez nem a te pillanatod,
ne sajnáld magad,
ez az ő nagy pillanata,
a távozásé, a szabadulásé,
mit is tudna kezdeni már
ebben az elkopott ruhában,
ebben az összetöpörödött,
használhatatlan testben,
amiben szemtelenül és
hiábavalóan kering az
egyre sűrűbb, sötét
anyag, s pumpál az
érzéketlen szív, ez
a makacs izom.
A kezét látom, mindig a kezét,
s látom, végre elernyed,
abbamarad az ostoba lüktetés,
s innentől csak a csend,
csak a rend, ahogy
lennie kell,
az marad."

/Kálnay Adél: Ami marad/

Ma reggel már csak 19,9 fok volt benn a házban, bekapcsoltam a kazánt. Itthonról dolgozom, egész nap a gép mellett ülök, én ugyan nem fogok fagyoskodni. 
Ez egy új kondenzációs kazán, most 55 fokos vízzel megy, szerintem benn leszek a meghatározott kereten, vagy csak kicsivel lépem túl. Ha nem választom szét, hanem átlagban számolom köbméterét, akkor nem olyan hatalmas az emelkedés. Persze ez egy kicsi ház, a nagy alapterületű hodályokban gondolom most nagy lehet a baj. Sok ház olyan kialakítású, hatalmas terekkel, ahol még az is nehéz lesz, hogy átgondolják mit zárjanak le. 
Nem volt az embereknek idejük, hogy előkészüljenek, sokaknak se pénzük, hogy átalakítsanak bármit is, nehéz tél lesz ez sok ember számára. Reméljük, hogy legalább az időjárás kegyes lesz hozzánk.

Egyébként megjött az első emelt gázszámlám, 6 ezer forinttal több, mint volt, ez kibírható és úgyis visszafogom azzal, hogy a verandát majd csak akkor fűtöm, amikor tényleg nagyon hideg lesz kinn. Tavaly végig ment a fűtés a verandán is, nem igazán spóroltam vele, pedig valóban nem volt szükséges egész idő alatt fűteni. És tavaly sokszor magasabbra is tekertem a fűtést, majd az idén ilyet nem csinálok, vagy nem gyakran, hanem többet mozgok. Meg amikor kimegyek a kertbe, (főleg hétvégén, amikor szinte egész nap kinn vagyok) akkor lejjebb veszem egy fokkal és majd veszek melegebb cuccokat is, bár én nem pólóban rohangásztam itthon télen eddig sem, hanem vastag pulcsiban voltam és ahogy ezt az emelkedést nézem (ha megtartható lesz így), akkor nem kell eljutnom a cicanadrágig, maradhat a "mackó". :))))

Az őszi kikericsek egyre szebbek, ez az első adag lassan el is virágzik, a következő képen pedig már nyílik az újabb fajta.  

A tavasszal, vagy nyár elején ültetett Clematis is megajándékozott az első virággal. 

A varjúhájat nagyon szeretik, rengetegen zabiznak rajta. 

Ez pedig a virágzó kékszakáll közelről és távolról. Egészen sok növény virágzik ilyenkor ősszel és a mirigyes őszirózsák majd még csak most kezdik, a krizantémok pedig még később. 

Ez pedig egy kicsit más szögből innen eddig nem igazán fotóztam.