Egészen furcsa állapotokat élek meg.

Amit érdekesnek találok az az, hogy nincs bennem harc. Nem ágálok, nem átkozom a Sorsot, hogy elvette az anyámat és nem fordulok a JóIsten ellen sem, nem kérdezem tőle, hogy miért, miért, miért? 
Talán szelídségnek hívnám azt amit érzek és ez valahonnan nagyon mélyről, nagyon legbelülről éled bennem és nyugalmat ad. Nem engedi kizökkenni a szeretet érzését valami gyerekes elégedetlenségbe, számonkérésbe, vádolásba, vagy követelőzésbe a Sorssal, hanem stabilan megtartja a szeretet érzését. És ez így most jól van, még akkor is, ha fáj.  

Talán anyu küldi ezeket, talán csak így akarom hinni, talán az én legbensőm, vagy a JóIsten véd így a lehúzó érzések ellen és így még a fájdalomnak is más a minősége. 

Úgy érzem magam, mint akit tartanak. Egy stabil, óriási és nagyon hatalmas, szelíd erő tart és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. 

És - miután leírtam a fenti sorokat - nézzétek mekkora szivárvány támadt odakinn. :) Hiszek a jelekben és tudom, hogy ez az volt és azt is, hogy most már minden rendben van.