Tegnap reggel olyan jó idő volt és a talaj is nedves, így gyorsan kihasználtam a lehetőséget és kirongyoltam felcsodaásóvillázni egy részt megint. Felszedtem egy újabb darab geotextilt, alatta már szinte alig volt fű. A kerek repkény szokott nőni alatta, az vígan elvan a sötétben is és persze rengeteg gyökér, fűcsomó, folyondár a hosszú gyökereivel... ezek is vannak, de mindennek ellenére ez a rész szép tiszta volt már. Volt egy rész, amit nagyon könnyű volt villázni, szinte porhanyós volt. Ahol nem, ott kirázogattam a gyökereket, ott meg attól lett porhanyós. Zömében... van ahol göröngyök vannak, de majd amikor beültetem, akkor szétverem őket, úgyis puhák lesznek, mert olyankor belocsolom. Ami megmarad, azt meg majd szétnyomja a fagy télen. 
Újabb kb. 4 nm területem lett, amit majd be tudok telepíteni növényekkel. Nem neveltem elég évelőt tavasszal... még mindig sokkal több növényre lesz szükségem. 
A felvett geotextilt még nem tudtam átrakni másik helyre, hétvégén le kell vágnom a füvet azon a helyen, ahová teríteni fogom, csupa csalán az a rész. 

Ezen látszik a vasárnapi villázás is, jó nagy helyem lett megint. 

Délután pedig vettem ki két szálat a sárga cickafarkból és elültettem hátul a kertben, hadd szaporodjon, mert nagyon hálás, szárazságtűrő és dekoratív növény. Igazán impozáns, amikor virágzik. Az előző képen jobban nézett ki, de hétvégén teljesen szétverte szegényt az eső. Ezért tettem mellé az új növénytámaszokat, pár nap és majd szépen hozzáigazodik. A támaszokat benn is fogom hagyni a földben, majd jövőre szépen belenő. 

Olyan szép volt a kert a reggeli fényekben, pedig a legtöbb virág eléggé viseltes, egy része a szárazságtól, másik része meg az eső után nyeklett meg kicsit.

Már nyílik a mályvacserje is, kicsi beleveszik még a növények közé, de nagyon gyorsan nő. Már legalább 60 centis. Kis 10 centis dugványról neveltem mind a kettőt, a másik még el van veszve a kúpvirágok között, de én látom magam előtt, amikor majd nagyobbak lesznek, akkor egész más lesz a kert képe. 
A háttárben a bal oldalon a tamariska van, a fények miatt olyan érdekes mintha a levegőben lógna egy pamacs, a jobb oldalon pedig már szép nagyra nőtt a kékszakáll. Nagyon várom a virágzását, gyönyörű kékben pompázik, amikor nyílik, bár tavaly még alig csak két szál ágacskája volt. 
Hátul középen pedig egy hellenium magasodik, ez is a LIDL-es szerzemények közül való, ez is a pinceablakban nevelkedett januártól, ahogy a másik is, ami a képen az előtérben van. Egyik piros lesz, a másik sárga, most kezdi fejleszteni a bimbóit. Hatalmas, gyönyörű virágnak ígérkezik, most fognak először nyílni. 

Újra kivirágzott a lila akác is, nem olyan sok virággal, mint tavasszal, de a nagy kék fadongóknak ez a kedvence. 

Az idén hagytam meg hajtást az előkertben a trombitafolyondáron is, mert ki akarom kicsit alakítani a formáját, kell az árnyék az előkertnek. Nehéz ezt a növényt alakítani, mert nagyon könnyen letörik a hajtása, de kicsit magasabbra akarom növeszteni és onnan engedni majd hajtásokat hozni. 
A ház mellett is van egy, hatalmas volt, csak ott kivágtuk, amikor a lépcsőház oldalát csináltuk, de ezt a növényt nem lehet elpusztítani. Tavaly nem hagytam kihajtani, de az idén egy hajtást ott is elengedtem, hadd vastagodjon, ott is kell az árnyék, mert a délutáni nap azon a polikarbonáton keresztül poklot csinál a lépcsőházból. Kezdenek átalakulni a szempontok...

Tegnap este is esett még egy adag eső, nem nagy, de olyan lassú, öntöző eső volt. Nem akarok telhetetlen lenni, de eshetne még vagy 3 hétig. Tegnap, amikor felvilláztam azt a darab parlag részt, kb. 3 centire volt átázva a föld, alatta puskaporszáraz volt. Az igaz, hogy a lazább talajrészekbe biztos jobban beszivárgott a víz, de akkor is kéne még vagy 100 mm csapadék, ha nem több. 

Azért most ennek is örülök és gondolom mindenki így van ezzel, a kert végre fellélegzett és életre kelt, ámbár érdekes módon a virágok megsínylették az esőt, de majd gatyába rázzák magukat. Tegnap még levagdostam az elvirágzott vagy ki se nyílt, csak összeszáradt bimbókat a virágokról, a pillangóvirágról és a dáliákról is, hogy kicsivel könnyebben boldoguljanak. 

Kiültettem egy kékszakáll magoncot is a kerítésen kívülre, jól belocsoltam alatta, majd jó lenne nem megfeledkezni róla, bár nagyon tűri a szárazságot, de amíg beáll, addig biztos öntözni kell, hacsak nem lesznek újabb esők. Nem is gondoltam, hogy ilyen szapora növény lesz, hogy ennyi magoncot találok majd körülötte. Emlékszem egyszer vitatkoztam valakivel, aki dugványról szaporította, én meg vártam, hogy majd magot szedek róla. Kinevetett, hogy cserjét magról... és lám, még ültetnem se kellett, szaporodik magától. 

A rózsáim megkezdték a másodvirágzást, most nem igazán tudok többet mutatni, idő kell a kertnek, míg helyrevergődik, ezek most a legszebbek és még szebbek lesznek, amikor kinyitják az összes virágjukat. 

Végre esett egy rendes eső. Tegnap is sok esett az éjjeli esők után, sőt ma éjjel is és még ma reggel is szemerkélő esőre ébredtem. 
A kert egyik részén megállt a víz, de több ilyen mélyedést akarok kialakítani, amik megtartják a csapadékot és csak lassan engedik leszivárogni a talajba. Ez a rész ott nem direkt van, elég agyagos az a rész, de ott hagyom, mert hasznosnak bizonyul... ha nagyon csapadékos idő lesz akkor nem, de az utóbbi időben nem fenyegetett bennünket a túl sok eső... és szerintem ez a jövőben is így lesz. 

Tegnap semmit nem csináltam a kertben, egyedül a káposztaféléket néztem meg... a földbolhák tesznek az esőre is, végül már csak azért fújtam le őket, hogy pusztuljanak, a karalábénak, a bimbóskelnek, a leveleskeleknek annyi. És ma már a dáliát is meglepték. Tényleg nem láttam még ilyet. 
Azon tanakodom, hogy a félig elpusztult, meghervadt dáliát kiássam-e vagy mi legyen. Ha most kiveszem a gumóit, azok garantáltan nem bírják ki jövő tavaszig. Inkább benne hagyom a földben és meglátom kihajt-e vagy mi lesz vele. 

 Szedtem megint egy adag zöldbabot, hosszút és furababot is, megint egy zacskó lett a fagyasztóba. Lassan gyűlik az idén, de a zöldbab is megint virágzik, még lesz rajta, ha valamitől tönkre nem megy. 

Ma délelőtt pedig, hogy nincs olyan nagyon meleg és a talaj is fel lazulva kicsit, gyorsan kirongyoltam és felhajtottam az egyik geotextilt, hogy megnézzem lehet-e villázni. Gyorsan ki is vittem a csodaásóvillát és egy kis darabot megint elhódítottam a parlagtól. 

 Elővettem 3 növénytámaszt is azok közül, amiket a múltkor vettem, mert a kisebbek már nem tartják meg a magasabb növényeket. Most le tudtam szúrni a talajba, így a sárga cickafarkat és egy nagy pillangóvirágot meg is támasztottam vele, a kicsiket pedig beraktam a krizantémok mellé, mert lassan igénylik. 

Eldöntöttem, hogy végül nem ültetem el az évelők magvait sem, már nincs annyi idő, hogy áttelelésre életképes egyedek fejlődjenek.  

Tulajdonképpen több dolgot is megcsinálhattam volna, de valamiért nincs kedvem. Nem tudom mi történt, hogy a kánikula vette-e ki, vagy ez a pusztulat, amit itt heteken át látnom kellett a sok erőfeszítés ellenére. Nem tudom... pedig szerintem az én kertem még viszonylag jó állapotban van. 
Kicsit úgy érzem magam most, mint a játékokban, amikor már látszik, hogy az ember végképp vesztésre áll, akkor hagyni az egészet a fenébe és újat kezdeni. 
Itt a kertben az "újat kezdeni" az a tavasz, így aztán kb. semmihez nincs kedvem, mert az még olyan messze van. 
És egyébként is, megint bennem van ez a mit keresek én itt érzés, de ha arra gondolok, hogy visszamennék Pestre, akkor  meg mit keresnék én ott. Hetek óta csúszom lefelé valami negatív érzelmi spirálon és nem tudok megállni. Nem találom a helyem. 
Biztosan belejátszik ez a lehetetlen, kiszámíthatatlan helyzet is ami a világban van, az emberben nincs jövőkép, mert most nem tudni mi lesz. Én elég biztonsági játékos vagyok, sőt, mondhatom, hogy alapból az a legfőbb mozgatórugóm és képes vagyok bármit beáldozni a (vélt) biztonságért, de most még olyan fogódzó sincs, amiről legalább el lehetne hinni, hogy biztonságot nyúlt az embernek. 
Nem tudom felsorakoztatni a pro és kontra érveimet a döntéseimnél, nem tudom számításba venni még a lehetetlent is, mert az utóbbi évek történései megmutatták, hogy azon túl is van bőven lehetetlen, amire álmodban sem számítasz. Így nehéz döntéseket hozni. 
Egyfolytában Duncan Shelley, Az elme gyilkosai című könyve jár az eszemben, mintha 20 évvel ezelőtt megírta volna, ami most a világban történik. Elolvasod azt a könyvet (érdemes mind a 3 kötetet végigolvasni) és nem szabadulsz attól az érzéstől, hogy tulajdonképpen ebben élsz, hogy tényleg ez van. Az utóbbi évekre visszatekintve pedig még erősebb ez az érzés.