Ettől a címben szereplő mondattól vagy attól, hogy "Légy önmagad!" a falra tudnék mászni, pedig nagyon benne forog a köztudatban és használatban is van. 
Olyan sokan mondogatják, de nem tudom belegondolnak-e, hogy az ember nem lehet más, kizárólag önmaga. 
Ki más lehetne? A postás, vagy átváltozik a villanyszámlássá? Anyucivá vagy apucivá? Vagy kicsoda olyankor, amikor nem önmaga? 

Az ember akkor mondja, hogy nem vagyok önmagam, amikor olyasmit tett/gondolt/mondott/érzett, ami a saját maga számára, vagy úgy véli, hogy mások számára elfogadhatatlan. Ezzel menti fel magát, mintegy magyarázatképpen azt mondja: "Nem voltam önmagam!" Ez ugyanúgy hangzik, mint a "Megszállta az ördög!"

Az embernek nagyon sok szerepszemélyisége van, emiatt sokféle módon reagálhat és vannak olyan viselkedési módok, reakciók, amiket csak ritkán produkál, mert ritka az olyan helyzet ami előhívja ezeket és ilyenkor (szélsőséges vagy szokatlan helyzetben) esetleg nem az önmagáról kialakított kép szerint reagál. Na, ilyenkor jön elő a "Nem vagyok önmagam" duma. 

Holott, nem erről van szó, hanem arról, hogy az adott helyzetben nem az elképzelt önmaga volt. Nem a vágyott önmaga, mert nem olyan reakciót adott, amit az önmagáról kialakított kép szerint elvárt volna magától. Bizonyos helyzetek az életben előhívják az emberből az állatot, a primitív reakciókat, néha előbújik az aljasság, kapzsiság, lefagyás, stb. Kiből mi bújik elő és ilyenkor összetörik az ember saját magáról kialakított képe, de legalábbis módosul, vagy módosulna, ha az ember nem taszítaná el magától azonnal azzal a kijelentéssel, hogy nem voltam önmagam.

Ám amikor megtörténik valami nem elfogadott reakció (vagy éppen nem reakció) és azt mondja nem voltam önmagam, akkor ezek az ember eltagadott részeivé válnak, az elrejtett negatív tulajdonságaivá, a ciki részeivé.

Vannak páran akik azt mondják, hogy ezek az ember elakadásai, ezért nem önmaga, na de az elakadásaim is én vagyok. Lehet, hogy mások okozták, lehet, az ő másolatuk vagyok (mert a gyerek pl. másolással tanul), de akkor is én vagyok. Bármit teszek is, nem lehetek más csak önmagam. Bármit teszek, bármilyen furán viselkedek,  bármilyen idegen a saját viselkedésem még magamnak is, az is én vagyok abban a pillanatban.

Ha valaki azt mondja, hogy "Nem voltam önmagam!", azzal lehántja, lelöki magáról azt a részét, amit annyira cikinek érez. Így gyömöszöli le az ember a tudatalattijába azt, amiről nem akar tudomást venni, márpedig ezek a dolgok úgyis újra és újra kidugják a fejüket éppen azért, mert mi vagyunk és nem valaki más, mert az a valami ott van bennünk. És ha már előbújt ez a valami, akkor érdemes lenne vele foglalkozni, de legalább a létét elismerni.  Mert ha nem, akkor tulajdonképpen az ember azt teszi magával, hogy: "Nem fogadom el önmagam!"

Pedig úgy vagyunk teljesek, minden jó és rossz tulajdonságunkkal és beidegződésünkkel. Változtatni csak azon lehet, amit tudomásul veszünk, aminek a létét elfogadjuk. Nem belenyugszunk, hanem elfogadjuk. 
Elfogadni azt jelenti, hogy nem dugjuk el, nem tagadjuk le, nem csinálunk úgy, mintha nem is létezne, és nem mondjuk rá, hogy az nem én vagyok, nem mondjuk, hogy nem voltam önmagam. 

Épp az ellenkezőjét mondjuk, azt, hogy ez is én vagyok. Ezt hívjuk felelősségvállalásnak, amikor önmagamért vállalok  felelősséget, az egészért úgy, ahogy vagyok. És nem kezdem el utálni magam érte, nem kezdek el alakoskodni, hanem elfogadom a "hibáimat", mint létezőt és elkezdek vele dolgozni. Mint az alkoholista, azt mondják, míg nem ismeri be magának, hogy ő alkoholista, addig nincs kiút. Ha valaki nem beteg, ott nincs mit gyógyítani. Ahol nincs baj, ott nincs min segíteni. Ha nem önmagam vagyok, akkor nem tudok elindulni az önismeret felé.

Visszatérve az eredeti kifejezésre, hogy "Nem vagyok önmagam", ezt tegyük felejtősre. Ilyen nincs! Nem lehetek más, csak önmagam. Minden pillanatban, az összes jó tulajdonságommal és az összes elkövetett hülyeségemmel is, de én vagyok. 
És ha valaki azt a jó tanácsot adja, hogy "Légy önmagad!", akkor az úgy értendő, hogy "Vállald önmagad!", (ne csak megfelelni akarj, mert úgyse tudsz mindenkinek megfelelni)  az összes jó és rossz tulajdonságoddal együtt és ez nem jelenti azt, hogy ne dolgozhatnál magadon. 
Persze aztán itt is nagyot lehet csusszanni, mert nem mindegy, hogy az ember változik, vagy csak reakciót cserél, bár kétségtelen, hogy a reakciócsere is segíthet nehéz helyzetekben. 

Az elképzeléseim alapján nem is hittem, hogy még ott is találok növényeket, pedig de. 
A Monument Valley a navajok területe, a Colorado fennsíkon. Ami azt illeti szerintem a mai napig utálják a sápadtarcúakat (mármint minket), mert ott ebédeltünk a szabadban egy nagy szikla tövében, de az indiánok olyan undorral csapkodták bele a tányérunkba a konzervbabot és a kukoricát a félig nyers, óriás szelet steak mellé, hogy istenbizony az jutott eszembe, hogy biztos bele is hugyoztak. Nem is ettem meg.
A következő utazáson már nem kértem a navajo ebédből. Azt hiszem ez volt az egyetlen negatívum az egész utazáson. 

Maga a völgy egészen rendkívüli, bár nem nevezném igazából völgynek, mert hatalmas terület. Terepjárókkal vittek minket a különböző helyszínekre, mert gyalog nem bejárható, illetve bejárható, de ahhoz hetekre lenne szükség. 
Amikor először ott voltunk nagyon hideg volt, még a hó is csapkodott, amikor elindult a terepjáró és nagyon hideg szél fújt. Azt mondják bármilyen meleg van másutt, lehet kánikula Las Vegasban, de ha a Monument Valley-be megy az ember, akkor vigyen dzsekit magával. Még jó, hogy vittem. 
Olyan az egész terület, mintha valami vörös-téglás bársonnyal lenne bevonva, én simám homoknak hívtam, de aleurolitnak hívják, ez egy szétmállott üledékes kőzet és közötte a hatalmas tanúhegyek. Ez is olyan, amit nem lehet se leírni, se elmondani. Ott kell, hogy fújjon az ember arcába a szél. :)

Az első kép nem a növényzet miatt készült, hanem a gyalogkakukk miatt, amit sikerült lencsevégre kapni. :))

9 fok van reggel. Meleg van, elképesztő erejű viharos szél fúj. Félelmetes, ahogy zúg az erdő.

Tegnap kimentem a kertbe kicsit bóklászni, aztán úgy belejöttem, alig akaródzott bejönni. 

A geotextilt letenni mentem ki, le is terítettem plusz 3 nagy darabot a többihez, hát... nagyon hülyén néz ki a kert, de tavaszig úgyse történik semmi, addig is melegen tartja a gyomokat, amik majd elkezdenek nőni alatta, fényt viszont nem kapnak és kidöglenek. Már tavasszal fel fogok törni egy nagy darabot és az sem utolsó dolog, hogy már csak egy viszonylag kicsi terület marad, amit majd kaszálni kell. 

Utána elhordtam egy csomó fát, ágkitámasztónak használtam őket, de már nagyon korhadtak. Majd ha egyszer lesz időm (ami sosincs) akkor összedarabolom őket és berakom a többi fa közé. Hátra hordtam őket a kert végébe a nagy diófa alá, így legalább egy helyen vannak. 

Közben felfedeztem, hogy totál megfeledkeztem a naspolyákról, de nem baj, mert semmi bajuk nem volt. Fenn voltak a fán, én pedig amit csak elértem a helyszínen lezabáltam róla. Csak ki kellett szopogatni a héjából a naspolya krémet (és persze a magokat kiköpködtem), nagyon finom volt!

Felkötöztem a  clematis lehajló hajtásait, és van két nagy hajlított fém akármim is, amit eddig nem tudtam benyomni a talajba. Az egyiket a szeder mellé tettem támasztéknak, a másikat pedig a kerítés mellé, ahová majd szeretnék ültetni egy újabb clematist, erre majd felfuthat. Sajnos úgy tűnik, hogy tavasszal a lándzsás útifű ültetvényemet meg kell újítani, mert nagyon ellepte a gyom és éppen azon a részen vannak. Majd találok neki új helyet. 

Herkuló meg felmászott a szomszéd háztetőre és ott trónol.