Rengeteg alma lehullott a fáról, még a múlt héten összegyűjtöttem őket egy vödörbe, tegnap délután elkezdtem feldolgozni. Pár meg is rohadt közben, sok férges is volt közötte, de azért lett pár kis üveg almalekvár belőle. 

Bő 2,5 kg alma lett, apró darabokra vágtam, adtam hozzá kb. 60 dkg cukrot, 3 csomag vaníliás cukrot, kis őrölt fahéjat, némi gyömbérport, nagyon pici kakukkfüvet és kis citromsavat és jól összefőztem. Beleöntöttem még egy csomag 3:1 zselésítőt, de lehet, hogy nem is kellett volna bele, az almában van elég pektin.  

Megint leszedtem egy nagy rakás padlizsánt is és egyesével alufóliába csomagolva beraktam a sütőbe, még ott vannak a konyhában, majd ezekből is padlizsánkrém lesz. Hagyok ki frissen is, majd ízesítem, a többi pedig megy a fagyasztóba. 

Kinn vannak még a már szinte túl méretesre nőtt céklák is, akarok céklalekvárt főzni belőle, és/vagy csatnit is, bár még van a tavalyiból is. Savanyú cékla is van pár üveggel, amit  még anyukám rakott el nekem tavaly. Nem rak már el nekem többé semmit... 

Nem tudom, hogy ez hozzátartozik-e az emberhez, a gyász folyamatához, amikor elveszít valakit, aki fontos volt neki, de tegnap mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot és kikapcsoltak volna bennem valamit. Semmit nem érzek, tök üresség van bennem, nem sírok már, csak úgy vagyok. Teszek-veszek, borzalmas mennyiségű gondolat kavarog bennem, jók is, rosszak is, mint valami tornádó, ami felhord mindent a magasba és kavarja. Ráadásul zavar, hogy semmit se érzek, mert hát... nem is tudom. Biztos kéne érezni valamit. 

A másik, hogy borzalmasan zavarnak a saját hiedelmeim. Hogy van lélek, vagy hogy nincs is lélek, hogy tovább él-e, hogy átkelt (hová is?) vagy nem kelt át és itt mászkál közöttünk, hogy amikor meghalt akkor nem volt magánál és biztos azt se tudja most hogy mi van és bolyong (de hát hol?)...
Hogy itt tartom-e a fájdalmammal, vagy el kéne engedni, de hogy? 
Vagy, hogy karma, meg elszámoltatás és majd újjászületés valamikor, vagy nem. Vagy alagút és fehér fény, (Isten?) várják a hozzátartozók meg akiket szeretett és szerették.
Nekem ez a Szent Péternél a kapuban becsekkolás túl földhözragadt ötletnek tűnik. 
Semmit sem tudunk a halálról, pedig nap, mint nap itt jár és arat közöttünk, de teljesen vakok vagyunk valamire, ami velünk is meg fog történni. 
Csak hiedelmeink vannak, amik nem biztos, hogy segítenek. Nekem most nem segít ez a sok zagyva hülyeség. Ezek mind csak a fejemben zajlanak, de hogy odakinn, az elmémen kívül van-e egyáltalán valami, azt nem tudom. 

Én csak azt tudom, hogy a fizikai teste ott fekszik még egy tepsiben a kórházban, amíg el nem viszik elhamvasztani, de az, aki az anyukám volt, az az esszencia, az hová lett? 
És persze égetem a gyertyát, mert az végül is - amíg fel nem gyújtja a házat - nem árt. Ennyit tudunk tenni, ez áll hatalmunkban, égetni egy gyertyát és hinni abban, hogy a fénye valahol egy másik világban is világít és utat mutat egy léleknek... miközben azt sem tudjuk létezik-e a másik világ és azt sem, hogy a lélek tovább él-e... már ha van lélek.
Semmit sem tudunk. Egyetlen tény van amit tudunk: Volt, nincs. 

 Megpróbálom folytatni a blogolást. Nem tudom a napokban mennyit leszek majd képes kimenni a kertbe és tevékenykedni, de muszáj lesz, ahogy ezt is azért csinálom most, mert leköti a figyelmemet, eltereli a gondolataimat és jól esik kiírni magamból.  

Fáradtnak érzem magam, fizikailag is és lelkileg is és itt a hétvége... de nem akarok benn ülni és gondolkodni, le kell kötnöm magam valamivel. 

Váltakoznak bennem mindenféle érzések és gondolatok, állapotok. Tegnap pl. délután kimentem, hogy behordjam a kerti bútort és letakartam a hintaágyat is a téli takarójával, mert azt nincs hová behozni. És közben hirtelen meg kellett állnom, mert minden olyan távolivá és valószerűtlenné vált és arra gondoltam, hogy ez az egész nem is történt meg. Ez nem igaz, lehet, hogy csak álmodtam? Mintha bekerültem volna e közé és egy párhuzamos valóság közé és az egyikben ez az egész nem történt meg. Annyira elbizonytalanodtam, hogy még az is felmerült bennem, hogy telefonálok, hogy valaki hátha mondja, hogy nem igaz. Hát így...

Ma reggel elmentem a kertészetbe árvácskákat venni, mert anyukám férje azt mondta, hogy szeretné az erkélyládáikat beültetni árvácskákkal. Anyu nagyon szerette őket, mert télen is virítottak és még a legnagyobb fagy után is szépek voltak, amikor kiengedtek és egészen május végéig virítottak. Vittem 10 különböző színű árvácskát, életében sose sikerült ilyen szépeket vennem... tavaly csak három fajtát kaptam, kétféle lilát és sárgát, 2020-ban meg egyáltalán nem találtam árvácskát sehol. :( 

Hoztam a kertészetből jópár növényt, főleg olyanokat válogattam, amik ilyenkor nyílnak, hogy legyen minél több virág a kertemben erre az időszakra is, ezek mind anyukám tiszteletére, hogy fentről majd mindig gyönyörködhessen bennük. :)

Jött két Aster, egy krizantém, két Sedum, magasak, ilyenkor nyílnak ezek is és majd nagy bokrokká fognak fejlődni, egy sárga cickafark, egy őszies színű gömbtuja és egy tollborzfű. 

Aztán amikor hazaértem, lementem és kisöpörtem a kerti bútor helyét és beraktam őket télire. 
Egyelőre ennyi volt, nem tudom még mire lesz lelkierőm ma, de még itt az egész délután, valahogy el kell töltenem a napot.

Egészen furcsa állapotokat élek meg.

Amit érdekesnek találok az az, hogy nincs bennem harc. Nem ágálok, nem átkozom a Sorsot, hogy elvette az anyámat és nem fordulok a JóIsten ellen sem, nem kérdezem tőle, hogy miért, miért, miért? 
Talán szelídségnek hívnám azt amit érzek és ez valahonnan nagyon mélyről, nagyon legbelülről éled bennem és nyugalmat ad. Nem engedi kizökkenni a szeretet érzését valami gyerekes elégedetlenségbe, számonkérésbe, vádolásba, vagy követelőzésbe a Sorssal, hanem stabilan megtartja a szeretet érzését. És ez így most jól van, még akkor is, ha fáj.  

Talán anyu küldi ezeket, talán csak így akarom hinni, talán az én legbensőm, vagy a JóIsten véd így a lehúzó érzések ellen és így még a fájdalomnak is más a minősége. 

Úgy érzem magam, mint akit tartanak. Egy stabil, óriási és nagyon hatalmas, szelíd erő tart és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. 

És - miután leírtam a fenti sorokat - nézzétek mekkora szivárvány támadt odakinn. :) Hiszek a jelekben és tudom, hogy ez az volt és azt is, hogy most már minden rendben van.