A második utazás egyébként klasszisokkal jobb volt,mint az első. Nemcsak azért, mert öttel több nemzeti park volt benne, hanem azért is, mert a rendelkezésünkre álló idő keretei között sokkal mélyebbre mentünk. Az első út nekem gyakorlatilag arra volt jó, hogy akarjam jobban megnézni azt a vidéket és tulajdonképpen még a második után is ugyanezt szeretném, de tény, hogy sokkal többet kaptunk. 
Nemcsak néztünk a turisták számára fenntartott helyekről, hanem beletúrázgattunk a tájba, így hiába, hogy másodszor jártam pl. a Valley of Fire-ben, egész mást láttam, mint első alkalommal. Olyan hatalmas ott kinn minden, akkorák a méretek, hogy az ember akárhányszor is menne oda, csak töredékeket látna. 
Szóval elmentünk egy rövid túrára be a sziklák közé, nem elfelejtve, hogy vizet vigyünk magunkkal, mert az a sivatagos éghajlat nagyon szárít. Az ember sokat iszik, mégis keveset pisil. Az is érdekes, hogy az áruházakban  a vizeknél csak sima vizet lehet kapni, meg kellett kérdeznünk, hogy hol van a szénsavas víz, mert nem a vizek között, hanem a "szódák" között volt. Ami nem a szódavizet jelenti, ők mindent szódának hívnak, ami cukros üdítő. 
Egyébként azt mondják, hogy a sivatagban nem is ajánlott a szénsavas víz fogyasztása. 

Ma reggel "csak" -4 fok volt. Tegnap és tegnapelőtt -6 fok volt reggel, valahogy nem szeretem a hideget. Pedig igazán nem panaszkodhatunk eddig, hiszen december végén szinte tavasz volt, de az a helyzet, hogy egyre kevéssé szeretem a a telet. Az igaz, hogy ősszel már vártam a bekuckózást, elfáradtam nagyon tavaly, bár nem a kerti munkákban, hanem az egyebekben, de arra volt szükségem, hogy szűnjenek meg a "kell"-ek és elengedhessem magam végre a semmittevésben. Nem is nagyon csináltam meg semmit a két hét szabim alatt, a listám majdnem ugyanúgy van, ahogy megírtam, de le van tojva, majd meglesznek azok is... egyszercsak. 

Tegnap beevett a fene a Lidl-be, mert megláttam, hogy megint vannak hagymások és szabadgyökerű növények, pedig nem terveztem vásárolni menni. Ritkítani akarom a vásárlásokat kicsit a járvány miatt, meg egyébként is sok pénzt és időt elvesz, de ha növények vannak, akkor nincs alku, akkor megyek és pont. :)))))

Vettem kétfajta liliomot, illetve több fajta, mert az egyik vegyes. Egy lila Phlox-ot, egy piros napfényvirágot és egy fátyoltvirágot. Utóbbi hármat be fogom tenni cserépbe, mert jártam már úgy, hogy tönkrementek, mire eljött a tavasz. Vannak, akik kiültetik ilyenkor is, de szerintem hiába télállók, ezek a gyökerek eddig melegben voltak, hidegsokkot kapnának a fagyott földben. 
Be fogom őket tenni cserépbe nedves földbe és egyelőre a pinceablakban lesznek, amikor pedig megenyhül az idő egy kicsit, akkor majd kiteszem őket a ház elé, ahol a déli fal védi őket. A liliomokat meg majd tavasszal elültetem. 

A másik ami ma foglalkoztat, hogy láttam eladó kerti elemeket, amik ugyan nagyon hasznosak a kertbe, de teljesen elképedtem az árukon. Akarok-e elmenni ebbe az irányba? 
Igaz, hogy rengeteget költök növényekre, de nem tudom, hogy kell-e nekem az a belőtt, szabályos, divatos kert, amiben minden fűszál a helyén van és tele van tűzdelve drágábbnál drágább elemekkel és díszekkel? 
És nem kell.
Én egy szép vidéki kertet alakítok, az a fajta parasztkertet, amire azt szokták mondani, hogy "úgy kell megtervezni, mintha nem lenne megtervezve". A zugokat még nem látom benne, hogy lesznek, de majd kialakul. Ettől függetlenül lesznek kerti növényfuttatóim, meg is van már rendelve 2 db, mert szükség van rájuk, ha új Clematisokat akarok. Illetve át fogom helyezni a boltíves futtatót, mert az idén a futórózsának már szüksége lesz rá. A meglévő Clematis pedig megkapja az egyik új elemet, és így akkor a múltkor kitett hajlított vassal együtt, már 2 új Clematisnak lesz helye, sőt, ha előre is teszek a ház falára, akkor 3-nak van helye. 
Szóval visszatérve a kerti dekorációkra, sajátokat akarok. Olyat, amit én csináltam, idő híján lassan születnek még a tervek is, de egyedivé akarom ezt a kertet, hogy egyszer  majd megnyithassam a látogatók előtt. 

A Cocó (Böbe) meg elfoglalta az ágyamat. Úgy kellett őt odébb gurítani, hogy megfogtam a paplan szélét és mint a kisgömböc elgurult. :)))) 
Alig tudtam bekecmeregni az ágyba, aztán megfogtam és még odébb is raktam őt, erre beleharapott a kezembe, nem nagyon, csak olyan "Ne cipelgessél már Te engem sehová!" figyelmeztetésként. Bakker, a saját ágyamban! :))))))

Ez az a téma, amit senki szeret, még beszélni se róla, nem még gyakorolni, mármint a nemet mondást. 

Nagyon sokan egyszerűen nem mernek nemet mondani szinte semmire.
Az emberek a legkülönfélébb okokkal magyarázzák, hogy miért nem mondanak nemet, de egy mindegyikben közös, hogy valaki mást okolnak érte.  Mert az illető nem veszi észre magát, mert megsértődne, mert tolakodó, mert (a nemet nem mondó) alkalmazkodni akar, vagy mert nem akar konfliktust. Már az is érdekes, hogy miért tekinti valaki konfliktusnak, ha nemet mond valamire egyszerűen csak azért, mert neki nem jó, nem alkalmas, vagy mert nem akar valamit, vagy nincs kedve hozzá.   
Azt is megfigyeltem, hogy aki nem tud nemet mondani, azt se tudja megmondani egyenesen, hogy mit akar. Ők azok az "ahogy neked jó", "nem tudom, te mit szeretnél?" típusú emberek. A nemet nem mondást is művészi szintre tudják emelni a kifogáskereséssel, hazudnak valamit, kitérnek, magyarázkodnak, húzzák az időt, vagy azzal, hogy igent mondanak, megígérnek valamit, aztán sunyin szarban hagyják a másikat, amit persze egy újabb hazugsággal mentenek ki. Amikor megy az efféle tekergés, akkor a másik nem mindig érti mi van.
Hogyha valakinek már a sokadik kifogása vagy magyarázata van és ha a felkínált alternatívákra is ugyanaz, akkor érdemes észrevenni, hogy az illető éppen nemet mond a maga sajátos módján. Ezt el kell fogadni, tehát a "vevő" oldalnak is kell legyen annyi  intelligenciája, hogy megfejtse a kódot, ámbár néha nehéz. Vannak nagyon profik, akiknél az ember nem veszi észre, hogy valójában mi mozgatja a őket, de ha az ember eléggé figyel, azért a húzódozás észrevehető. Sajnos nem mindenki veszi észre, sőt olyanok is vannak, akiknek ha határozottan nemet mondunk se veszik tudomásul, de ebbe az irányba most nem akarok elmenni. 
Amikor pedig nem tudjuk eldönteni, hogy a másik miért tekereg, húzódozik, akkor érdemes elengedni a témát.
Én - ha az illető nem olyan fontos - akkor elengedem bármi is volt az ötlet, ha pedig fontos, akkor odaadom neki a labdát, hogy: "Majd  szólj, amikor alkalmas!" Én már tudok nemet mondani, tehát ha nekem épp nem lesz alkalmas, vagy nem akarok valamit, azt többnyire simán megmondom. Tudom, hogy ezzel megkönnyítem a dolgát és nem segítek neki rájönni, hogy éppen az történik, hogy ő nem tudott előzőleg nemet mondani, de ma már azt gondolom, hogy nem az én dolgom a képébe vágni a hiányosságait. Felnőtt emberek vagyunk, mindenki oldja meg a maga dolgát.

Azt gondolom, hogy a nemet nem mondást egy félelem vezérli, az attól való félelem, hogy elveszíti az illető a szeretetet. Elveszíti az odatartozást. Fél, hogy megharagszanak rá.
Nem vall túl nagy bizalomra a másikkal szemben sem, de valahol, valamikor az illető már ez ügyben biztos pórul járt.
Nem látom soha értelmét belemenni a gyerekkor (vagy egyéb kor) boncolásába. Elég ha az ember észreveszi magán, hogy nem tud nemet mondani. 
Ezt pedig könnyű észrevenni, (persze kell hozzá némi önreflexió) mert a legtöbb ilyen ember nagyon feszeng belül (ha kívül nem is látszik), amikor helyzet van és nemet kéne mondani, ezért van a legtöbbjüknek hatalmas eszközkészlete, csak ne kelljen kimondani a bűvös NEM szócskát. 
Aztán amikor nem monda ki, akkor meg gyakran utálja magát, mert ilyenkor az ember gyakorlatilag vagy belemegy valamibe, amit nem akart, vagy attól érzi rosszul magát, hogy megint hazudnia kellett. Mert kényelmetlen ám, kitalálni kifogásokat, mellébeszélni, hazudozni... 
Ha valaki ezt túl sokáig csinálja, főleg, ha úgy nem tud nemet mondani, hogy gyakran csinál aztán olyasmit, amit valójában nem akar, akkor elkezdi utálni nemcsak önmagát, hanem a másikat is, akinek - úgy érzi - a kedvéért csinálja. Holott nem a másik kedvéért csinálja, hanem azért, mert nem mer nemet mondani, de mennyivel könnyebb másokat okolni.

A legtöbb ember nem elemzi ezt így ki, megmarad annál, hogy másokat okol és rosszul érzi magát, vagy még azt is lerázza magáról, de a feszültség akkor is benne van, ha nem figyel oda rá és nem is érzékeli tudatosan. De aki érzékeli, hogy rosszul érzi magát, akinek már eléggé fáj a sok (alkalmazkodásnak hívott) megalkuvás vagy unja a kifogásgyártást, annak előbb-utóbb rá kell néznie arra, hogy mi a saját szerepe a kialakult helyzetben. 

Minden innen kezdődik, hogy az embernek mi a saját szerepe egy kialakult helyzetben. Aki nem jut el a fentiek felismeréséig, az el se tud indulni afelé, hogy a dolgok változzanak. Azt azért érdemes tudni, hogy ha az ember nem változtat a saját viselkedésén, hozzáállásán, akkor botorság azt várni, hogy bármi  is változzon. Azt is elvárják sokan, hogy változzanak mások, de nem fognak, főleg az olyan ügyekben nem, ami végül is nem az ő bajuk, hanem nekünk fáj. 

Ez is olyan helyzet, ami nagyon jól illusztrálja a - sajnos sokak által szintén nagyon rosszul értelmezett - tükör törvényt. Mert a tükör azt jelenti, hogy az események tükrében láthatom magam. Adott esetben azt, hogy sose merek nemet mondani. És a külvilág ontja az emberre a helyzeteket, amikben felismerhetné a saját kvázi gyávaságát, a kifogásgyártását, a megalkuvását, az össze-vissza farolgatását, csak ne kelljen kimondani a bűvös szót. 

Kölcsönkérik a kocsimat? A ruhámat? Pénzt? A lakásomat? 
Megkérnek, hogy végezzem el helyettük a melót? Menjek be hétvégén is dolgozni? Maradjak estig? 
Találkozni akarnak velem és semmi kedvem?  Menjek buliba? 
Menjek az anyóshoz húsvétkor? 
Jönnének a sógorék 3 napra bekvártélyozni? 

A folytonos megalkuvásban az ember nagyon negatívvá tud válni. Utálja magát a sok megalkuvásért, vagy kényelmetlenül érzi magát a sok kifogáskeresés miatt és megutálja azokat is, akik miatt folyton ebbe a helyzetbe kerül. A végén már az egész világot lehet utálni. 

És - ugye - akkor jönnek az okos tanácsadók, hogy ugyan már, mondd, hogy nem és kész! Jönnek a spirik, hogy húzd meg a határaidat!  És igazuk is van, mert valójában erről van szó, csak azt nem szokta senki taglalni, hogy ez nem lesz könnyű. 
Mert nem az. 
Először is az embernek észre kell vennie, hogy már megint helyzetben van és felismerni a lehetőséget arra, hogy most kimondhatja végre a bűvös szót és kipróbálhatja milyen lesz neki utána. 
Nem lesz könnyű és először talán jó érzés se lesz, mert aki hozzászokott, hogy sose mond nemet, azt fogja hinni, hogy a másik majd őmiatta érzi rosszul magát, vagy elfordul tőle. Lesz ilyen is és lesz olyan is. 
Nemet mondani nem jó érzés, én se szeretem, de tudatában vagyok, hogy az egyszeri, kis ideig tartó kellemetlen érzéssel sok, hosszú és bosszantó dologtól kímélem meg magam. 
Ha mérlegre teszem, hogy mennyi idegeskedést hozott nekem a kellemetlen nemet mondás elkerülése, és mennyit ha kimondom, akkor a döntés egyértelmű: nemet mondani sokkal könnyebb. Nem tudom ezen gondolkodott-e valaki, hogy sokszor az idegesség vagy a fájdalom elkerülésére tett cselekedeteinkkel igaziból sokkal nagyobb fájdalmat okozunk magunknak, mint amit elkerültünk. 

Összegezve nemet mondani nem könnyű és senki sem szeret. Meg kell és meg lehet tanulni, mert a sajt határainkat mi érezzük, a másik ember nem tudja pontosan hol vannak és ha nem jelzünk egyértelműen, akkor nem fogják tudni, hogy éppen átlépték. Az emberek nem gondolatolvasók, pedig sokat szeretik azt hangoztatni, hogy a másiknak tudni kéne... nem kéne. 
Hosszú távon sokkal jobb egyértelműnek lenni, így az embernek megnő az önbecsülése is, mert szert tesz egyfajta határozottságra és sokkal őszintébb is lesz, ezáltal a kapcsolatai is sokkal őszintébbek lesznek. 
Arra fel lehet készülni, hogy lesznek akik tényleg megharagszanak és elhagynak amikor megváltozunk, de ha belegondolunk, akkor végül is kiknek mondunk (vagy szeretnénk mondani) mindig nemet? Akarunk mi velük lenni? Mindig nekünk kell udvariaskodni vagy éppen engedni? Hiányozni fognak? 

NEM.