Tegnap elmentem a dokibácsihoz, (most már el mertem menni) de még így is megszédültem a villamoson, pedig már hány nap eltelt. 
Viszont a távot levezettem, nem volt semmi bajom, szerintem a villamoson az zavart kicsit meg, ahogy a házak közel vannak és gyorsan mentek el a villamos mellett, (persze a villamos ment) nem tudtam hová nézni. 
Kaptam gyógyszert, ami a BPPV-re, illetve a Meniére-szindrómára jó, javítja kicsit a belső fül működését és majd el fogok menni pár kivizsgálásra is. 

Azért bolt mellett se mentem el (ha már arrafelé jártam), nem is jöttem haza üres kézzel, hoztam megint magokat és a palántákhoz való kis hegyes végű jelölőpálcákat is. 

Ami azt illeti, rettenetesen fáradtan értem haza, mint a vert seregek, nem is értem... csak szédülés, az igaz, hogy halálra rémítős szédülés volt, de mi a manótól gyengültem le ennyire?

Harmadik napja röpködnek a -10 fokok, még holnapra ígérnek nagyon hideget, aztán talán megenyhül. Jó lenne, nem szeretem ezt a hideget. 
Tudom, rovarok meg satöbbi, de akkor se szeretem. Ilyenkor szoktam kérdezni, tavaly télen is feltettem a kérdést, hogy hol is van az az állítólagos felmelegedés. Mert én inkább szélsőségesedést látok itt nálunk és eltolódást. Évek óta későn jön a tél és később jön a tavasz is. 

Böbét nem érdekli a hideg, már most -6 fok van és ő kinn csatangol. Rajtuk van a menés, de Böbén azért csodálkozom, mert ő sosem tüzelt, még előtte ivartalaníttattam és mégis nyugtalan. Herkuló viszont feltűnően nyugis, ő elvan itthon. Éjjel szerintem lenn alszik a dobozban, nappal meg lemegy az ólba, mert odasüt a nap és napozik. 
Van egy nagy zsák szalmám, ma le akartam vinni az ólba, de ott tanyázott, így nem zavartam el őt onnan, majd holnap leviszem, hadd hemperegjen benne. 

Nagyon várom már a tavaszt. Vagy legalább azt az időt, amikor megkezdhetem a palánták ültetését. 
Az igaz, hogy most kicsit le van ülve a kedélyem ezután a vertigo-s "kaland" után. Az járt az eszemben, hogy ha meghalok, nem fogom látni a virágaimat kinyílni és mi lesz azzal a sok maggal, amit megvettem. 
Meg vagyok lepődve azon, hogy mennyire megviselt ez a dolog engem lelkileg. Pedig olyan sokan jöttek, hívtak, írtak, hogy ha baj van, akkor csak szóljak nekik, ettől meg is vagyok nagyon hatódva, de amit átéltem, az nagyon is megmutatta, hogy az ember mennyire egyedül van, amikor baja van. Tökmindegy lett volna, hogy van-e itt valaki, nem tudott volna mit tenni. Ez a fajta kiszolgáltatottság, hogy egyik pillanatról a másikra, előjel nélkül megváltozhat az élet... hát ez engem most nagyon kiborított. 
Nem akarom nagyon belelovalni magam, de foglalkozni kell az érzéssel, ha már így a képembe lett tolva. Azon is elgondolkodtam, hogy mi lehet a lelki oka, de mintha a visszája történt volna. Most fizikai síkon veszítettem el az egyensúlyomat és ennek hatására, lelki síkon is. Előtte nem voltam megborulva, most egy kicsit meg vagyok. Majd elmúlik ez is...

Az ember nem szokott a betegségével dicsekedni, se közzétenni, de ezt leírom, mert ha történetesen nem lettek volna ketten is az ismerőseim között, akiknek volt ilyen problémája, akkor ezt a hétvégét most valószínűleg kórházban tölteném. 50 akárhány éves koromig nem is hallottam erről a betegségről és ha nem hallottam volna róla, akkor nem is tudom mi lett volna tegnap. Tényleg azt hittem ott fogok  meghalni és ezen az ijedtségen még nem is vagyok túl. 

Ez a dolog úgy jött, mint a derült égből a villámcsapás, csütörtökön este úgy feküdtem le, hogy kutya bajom se volt, pénteken reggel pedig nem tudtam kikelni az ágyból. 
Fel akartam kelni, hogy kiengedjem a Böbét, mert nyafizott és annyira elszédültem, hogy le kellett feküdnöm a szőnyegre. Alapvetően szerencse, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy azonnal vettem a lapot és leengedtem magam a szőnyegre, különben zuhantam volna. 
Iszonyú hányinger fogott el és olyan volt, mintha a világ folyamatosan forogna körülöttem, vagy én forognék (?), de nem vízszintesen, hanem függőlegesen. 
Négykézláb másztam vissza az ágyra. 

Miután kicsit lenyugodott a forgás, elkezdtem ellenőrizni, hogy tudok-e szorítani, lenézni, felnézni, tapogattam az arcom (a tükörbe nem mertem elindulni megnézni magam), hogy lóg-e valamelyik része, mozgattam a számat, a kezemmel követtem az ujjamat és szavakat mondtam ki, meg hogy milyen nap van... mert először arra gondoltam, hogy sztrókom lehet, de szerencsére nem az volt. 
Akkor jutott eszembe, hogy volt ez az egyensúlyvesztős betegség az ismerőseim között és azért jó dolog az internet, hogy rögtön rá tudtam kérdezni. 

Amíg a válaszokat vártam, túrtam a netet és találtam egy tornát, a vestibularis tornát (nem az volt, ami kell, de mégis enyhítette a szédülést), viszont, amikor jobbra hajtottam a fejem, azonnal kiváltotta a hányást is, hát... nem volt jó, na!

Aztán jöttek a válaszok is, hogy ez a BPPV (Benignus Paroxysmalis Positionalis Vertigo), jóindulatú helyzeti szédülés és az Epley manővert kell megcsinálni, hogy elmúljon. 
Az Epley manőver (van magyar felirat hozzá) fenn van a neten is szerencsére, és bár jobb ha orvos csinálja, az ember magának is meg tudja csinálni. 
Nagyon könnyű volt megállapítanom, hogy tényleg az-e a bajom, mert az Epley manőverben, ahogy a fejem kicsit hátra és jobbra hajtottam, hát az borzalmas volt. Abban a pillanatban kiváltotta a szédülést és a szemeim szabályosan körbe forogtak, éreztem, ahogy rángatóztak a szemeim. Elsőre nem is sikerült megcsinálni a manővert, mert azonnal  hányni kezdtem. 
Utána másodszor is nekiláttam, akkor már nem váltott ki olyan mértékű szédülést, végig is csináltam a mozdulatokat és megszűnt a szédülés. 
Valami enyhe furaság maradt a fejemben, ami ma is megvan még. 
Azt mondják, hogy az Epley manővert csak egyszer kell megcsinálni és ha sikeres volt, akkor utána nem szabad hajlongani, se a fejemet forgatni, vagy lefelé nézni, ezt be is tartottam. 

Szóval ezért írom ezt le, mert olyan váratlanul jött, nagyon, de nagyon ijesztő volt és ha nem hallottam volna róla, akkor  mentőt kellett volna hívnom. Persze el fogok menni kivizsgáltatni magam, de jobb, hogy tudtam erről, így tudom mi van és nem találgatok.