Megpróbálom folytatni a blogolást. Nem tudom a napokban mennyit leszek majd képes kimenni a kertbe és tevékenykedni, de muszáj lesz, ahogy ezt is azért csinálom most, mert leköti a figyelmemet, eltereli a gondolataimat és jól esik kiírni magamból.  

Fáradtnak érzem magam, fizikailag is és lelkileg is és itt a hétvége... de nem akarok benn ülni és gondolkodni, le kell kötnöm magam valamivel. 

Váltakoznak bennem mindenféle érzések és gondolatok, állapotok. Tegnap pl. délután kimentem, hogy behordjam a kerti bútort és letakartam a hintaágyat is a téli takarójával, mert azt nincs hová behozni. És közben hirtelen meg kellett állnom, mert minden olyan távolivá és valószerűtlenné vált és arra gondoltam, hogy ez az egész nem is történt meg. Ez nem igaz, lehet, hogy csak álmodtam? Mintha bekerültem volna e közé és egy párhuzamos valóság közé és az egyikben ez az egész nem történt meg. Annyira elbizonytalanodtam, hogy még az is felmerült bennem, hogy telefonálok, hogy valaki hátha mondja, hogy nem igaz. Hát így...

Ma reggel elmentem a kertészetbe árvácskákat venni, mert anyukám férje azt mondta, hogy szeretné az erkélyládáikat beültetni árvácskákkal. Anyu nagyon szerette őket, mert télen is virítottak és még a legnagyobb fagy után is szépek voltak, amikor kiengedtek és egészen május végéig virítottak. Vittem 10 különböző színű árvácskát, életében sose sikerült ilyen szépeket vennem... tavaly csak három fajtát kaptam, kétféle lilát és sárgát, 2020-ban meg egyáltalán nem találtam árvácskát sehol. :( 

Hoztam a kertészetből jópár növényt, főleg olyanokat válogattam, amik ilyenkor nyílnak, hogy legyen minél több virág a kertemben erre az időszakra is, ezek mind anyukám tiszteletére, hogy fentről majd mindig gyönyörködhessen bennük. :)

Jött két Aster, egy krizantém, két Sedum, magasak, ilyenkor nyílnak ezek is és majd nagy bokrokká fognak fejlődni, egy sárga cickafark, egy őszies színű gömbtuja és egy tollborzfű. 

Aztán amikor hazaértem, lementem és kisöpörtem a kerti bútor helyét és beraktam őket télire. 
Egyelőre ennyi volt, nem tudom még mire lesz lelkierőm ma, de még itt az egész délután, valahogy el kell töltenem a napot.

Egészen furcsa állapotokat élek meg.

Amit érdekesnek találok az az, hogy nincs bennem harc. Nem ágálok, nem átkozom a Sorsot, hogy elvette az anyámat és nem fordulok a JóIsten ellen sem, nem kérdezem tőle, hogy miért, miért, miért? 
Talán szelídségnek hívnám azt amit érzek és ez valahonnan nagyon mélyről, nagyon legbelülről éled bennem és nyugalmat ad. Nem engedi kizökkenni a szeretet érzését valami gyerekes elégedetlenségbe, számonkérésbe, vádolásba, vagy követelőzésbe a Sorssal, hanem stabilan megtartja a szeretet érzését. És ez így most jól van, még akkor is, ha fáj.  

Talán anyu küldi ezeket, talán csak így akarom hinni, talán az én legbensőm, vagy a JóIsten véd így a lehúzó érzések ellen és így még a fájdalomnak is más a minősége. 

Úgy érzem magam, mint akit tartanak. Egy stabil, óriási és nagyon hatalmas, szelíd erő tart és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. 

És - miután leírtam a fenti sorokat - nézzétek mekkora szivárvány támadt odakinn. :) Hiszek a jelekben és tudom, hogy ez az volt és azt is, hogy most már minden rendben van. 

Tegnap este meghalt anyukám.  81 éves volt. 

Nem tudom, hogyan mérik a halált, van aki csak lehunyja a szemét, elalszik és már kinn is van az életből, de nem mindenkinek jut ilyen szerencsés "kijárat". 
Neki nem jutott ilyen ajtó, aminek szépen, könnyedén, egy lépéssel átléphette volna a küszöbét, neki egy szenvedéssel teli, hosszú, szűkre szabott ösvény jutott, amin valamiért végig kellett mennie... a gyógyulásért is azon kellett volna menni, de a halálért is. Nem volt másik út.

Nem is tudom mi fáj jobban az elvesztése vagy az a sok szenvedés, amit tehetetlenül nézni is szörnyű volt, azt elképzelni se tudom, hogy átélni milyen lehetett. Nem is akarom megtudni.
A tehetetlenség, hogy nem tudtam semmit segíteni, aztán a bizonyosság, hogy már nincs remény, de még itt volt, csak tudtuk, hogy minden nappal, minden órával egyre távolabbra megy, egészen addig, amíg ki nem lép az életburokból valahová, ahová majd egyszer mi is követni fogjuk, de most még maradunk egy kicsit. Nélküle. A hiányával.

Még nem fogom fel, azt hiszem majd akkor, amikor hiányozni kezdnek a pillanatok, amikor éljük tovább az életet és Ő már nem lesz ott azokban, amikor megiszom a szombat délelőtti kávét és ott lesz minden kávézásban egy anyukámnyi űr. 
Nem lesznek halomba sütött rántotthúsok, meg habzsi-dőzsi a kórház büféjében, ahová 7 éve jártunk és amiből megpróbáltunk ünnepet csinálni és kirándulásnak felfogni. Nem lesz  több vödörcipelés hogy anyukám rakd be nekem a céklát, mert nincs időm, vagy főzd be nekem a birsalmát... így válnak hirtelen még becsesebbé a kamra polcán sorakozó lekvárok, de azt megígérhetem, hogy nem keserű szájízzel fogom megenni, hanem azzal az örömmel, ahogy ő készítette el nekem. És még annyi minden nem lesz már, mert elment. 

Édes, drága anyukám, nyugodjál békében, vége a szenvedésnek. 

"A kezét látom, mindig a kezét,
elgörbült, bütykös ujjait,
a pergamen bőr alatt
tekergő kékeslila eret, s
érzem, kissé nyirkos,
hűvös a tenyér,
nem szorít már,
nincs benne erő.
Fogom, csak fogom és
dörzsölöm és kulcsolom
a lanyha ujjakhoz az ujjaim,
nézem a csuklót,
a ráncos kézfejet,
igen, lüktet, dolgozik
még a szív, istenem,
mire képes, milyen
elszántsággal élteti
még a testet, ami
élni már nem kíván.
Tudtam, hogy egyszer
eljön ez, hogy lesz ilyen.
Az ész mindent tud,
az ész mindent elfogad.
Csak a … mi is?
Ami nem ész, az lázad,
az omlik össze.
Még nem sírok,
az sokkal később lesz,
most erősnek kell lenni,
mondom, el kell engedni,
segíteni, hisz ez jár neki,
a kölcsön visszajár,
ő is segített érkezni,
ő is, ő is, ő is . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
meg tudsz szorítani, kérdezem,
s igen, ért engem, megteszi,
gyöngén, szinte észrevétlen,
itt van még, tud rólam,
de dolga van, végig kell
csinálni ezt az utolsót,
s ő mindig mindent
annyira jól akart . . .
Órák telnek el, s a kéz
még mindig él, van lüktetés,
van apró moccanás,
néha mintha már nem,
de aztán mégis.
Jaj, meddig tart ez?
Az ész szelíden sürgeti,
csak bátran, no,
csak ügyesen . . .
Az ember már
eléggé felnőtt ehhez,
mondhatnám öreg,
biztatom magam,
vannak, akik már az
én korom sem élték meg,
nemhogy kilencvenet.
Ez persze, mindegy most,
nem is számít, csak
össze-vissza jár az agy . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
vén fa gyökerei erőtlen ujjai,
makacsul akaszkodom közéjük,
kulcsolódjunk, fonódjunk,
váljunk eggyé megint . . .
Átvillan, hogy nem
fogtam eleget, hogy
bármennyit fogtam, kevés . . .
Jaj, hogy kell ezt,
hogy kell ezt végig. . .
Megint csak magamra
gondolok, s mérgelődöm,
önző vagy, mondom,
anyád most megy el,
ez nem a te pillanatod,
ne sajnáld magad,
ez az ő nagy pillanata,
a távozásé, a szabadulásé,
mit is tudna kezdeni már
ebben az elkopott ruhában,
ebben az összetöpörödött,
használhatatlan testben,
amiben szemtelenül és
hiábavalóan kering az
egyre sűrűbb, sötét
anyag, s pumpál az
érzéketlen szív, ez
a makacs izom.
A kezét látom, mindig a kezét,
s látom, végre elernyed,
abbamarad az ostoba lüktetés,
s innentől csak a csend,
csak a rend, ahogy
lennie kell,
az marad."

/Kálnay Adél: Ami marad/