Az ember nem szokott a betegségével dicsekedni, se közzétenni, de ezt leírom, mert ha történetesen nem lettek volna ketten is az ismerőseim között, akiknek volt ilyen problémája, akkor ezt a hétvégét most valószínűleg kórházban tölteném. 50 akárhány éves koromig nem is hallottam erről a betegségről és ha nem hallottam volna róla, akkor nem is tudom mi lett volna tegnap. Tényleg azt hittem ott fogok  meghalni és ezen az ijedtségen még nem is vagyok túl. 

Ez a dolog úgy jött, mint a derült égből a villámcsapás, csütörtökön este úgy feküdtem le, hogy kutya bajom se volt, pénteken reggel pedig nem tudtam kikelni az ágyból. 
Fel akartam kelni, hogy kiengedjem a Böbét, mert nyafizott és annyira elszédültem, hogy le kellett feküdnöm a szőnyegre. Alapvetően szerencse, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy azonnal vettem a lapot és leengedtem magam a szőnyegre, különben zuhantam volna. 
Iszonyú hányinger fogott el és olyan volt, mintha a világ folyamatosan forogna körülöttem, vagy én forognék (?), de nem vízszintesen, hanem függőlegesen. 
Négykézláb másztam vissza az ágyra. 

Miután kicsit lenyugodott a forgás, elkezdtem ellenőrizni, hogy tudok-e szorítani, lenézni, felnézni, tapogattam az arcom (a tükörbe nem mertem elindulni megnézni magam), hogy lóg-e valamelyik része, mozgattam a számat, a kezemmel követtem az ujjamat és szavakat mondtam ki, meg hogy milyen nap van... mert először arra gondoltam, hogy sztrókom lehet, de szerencsére nem az volt. 
Akkor jutott eszembe, hogy volt ez az egyensúlyvesztős betegség az ismerőseim között és azért jó dolog az internet, hogy rögtön rá tudtam kérdezni. 

Amíg a válaszokat vártam, túrtam a netet és találtam egy tornát, a vestibularis tornát (nem az volt, ami kell, de mégis enyhítette a szédülést), viszont, amikor jobbra hajtottam a fejem, azonnal kiváltotta a hányást is, hát... nem volt jó, na!

Aztán jöttek a válaszok is, hogy ez a BPPV (Benignus Paroxysmalis Positionalis Vertigo), jóindulatú helyzeti szédülés és az Epley manővert kell megcsinálni, hogy elmúljon. 
Az Epley manőver (van magyar felirat hozzá) fenn van a neten is szerencsére, és bár jobb ha orvos csinálja, az ember magának is meg tudja csinálni. 
Nagyon könnyű volt megállapítanom, hogy tényleg az-e a bajom, mert az Epley manőverben, ahogy a fejem kicsit hátra és jobbra hajtottam, hát az borzalmas volt. Abban a pillanatban kiváltotta a szédülést és a szemeim szabályosan körbe forogtak, éreztem, ahogy rángatóztak a szemeim. Elsőre nem is sikerült megcsinálni a manővert, mert azonnal  hányni kezdtem. 
Utána másodszor is nekiláttam, akkor már nem váltott ki olyan mértékű szédülést, végig is csináltam a mozdulatokat és megszűnt a szédülés. 
Valami enyhe furaság maradt a fejemben, ami ma is megvan még. 
Azt mondják, hogy az Epley manővert csak egyszer kell megcsinálni és ha sikeres volt, akkor utána nem szabad hajlongani, se a fejemet forgatni, vagy lefelé nézni, ezt be is tartottam. 

Szóval ezért írom ezt le, mert olyan váratlanul jött, nagyon, de nagyon ijesztő volt és ha nem hallottam volna róla, akkor  mentőt kellett volna hívnom. Persze el fogok menni kivizsgáltatni magam, de jobb, hogy tudtam erről, így tudom mi van és nem találgatok. 

A Zion is egy egészen csodálatos canyon, két arca van (legalábbis amennyit én láttam belőle). Az egyik, amin keresztül érkezünk a Zion-ba, a másik viszont benn a canyonban, egész más a táj.
Első alkalommal nem mentünk be, csak a látogatóközpontig, a másodikon viszont felszálltunk a helyi kis nemzeti parki buszra és bementünk egészen mélyre. Már nem emlékszem az állomás számára, de ha nem mentem volna vissza, fogalmam se lett volna arról, hogy mekkora is valójában a Zion. 
Egyébként az összes kanyonban heteket, hónapokat lehetne eltölteni egyesével is, annyi helyre lehet menni, annyi kirándulóútvonal van, talán aki kinn él se látogatja végig mindet. 

A bevezető útról van egy egész hosszú felvételem a buszból. Itt-ott tükröződik, ahogy fordult a busz, de akkor is imádom, amikor megnézem, mintha újra végigmennék azon az úton. A zenét sajnos nem tudom mi, de nagyon jól kiválasztotta az idegenvezetőnk. 

Ezek a képek pedig már benn, a kaktuszok főleg a látogatóközpont környékén voltak, a többi (pl. a haranglábak) pedig benn  a sziklák között, a sziklákon, fenn a falakon nőttek. 

A Bryce Canyonban nem igazán volt növény, amit fotózhattam volna, de azért pár képet megosztok róla, mert ez is annyira csodálatos volt, hogy elmondani se lehet. Mindkét alkalommal más-más helyeken jártunk, ez az egy canyon volt, ahol az első utazáson jobban el tudtunk csavarogni, kicsit lesétáltunk a sziklaformációk közé. Azt mondják, hogy az a Navajo Loop, de valójában nem az, (az le van volt zárva) hanem egy ösvény, amin végig lehet sétálni a Canyonban. Sajnos arra nem volt időnk, hogy végigmenjünk rajta, (ez is egy indok, hogy visszamenjek)  de lementünk egy darabig, ahonnan aztán nem volt egyszerű visszakapaszkodni a 2000 méteres magasságban, főleg az olyan egész nap a monitor előtt sportolóknak, mint én is vagyok.