Azt hiszem Herkulesnek nem influenzája vagy megfázása lehetett, mert gyanúsan hamar elmúlt. Inkább arra tippelek, hogy valamit beszívhatott az orrába, azért lehetett a borzasztó tüsszögés és könnyezés, taknyozás. 
Egyik pillanatról a másikra múlt el a cicáról - hál'Istennek - a betegség. 
Azóta is adom neki a cicáknak való immunerősítő Béres cseppet és elég hamar rá is jöttem, hogy anno miért hagytam abba. Egy feneketlen gyomrú, beles, zabálógépezetet csinál a macskából, félóránként jön enni és meg is eszik mindent, de érdekes módon nem fog rajta, nem hízik. 
Most nem bánom, adom neki, mert fel kell ezt a cicát erősíteni, mert hogy néz már ki, hogy ő a kandúr és a csajok mind nehezebbek nála. :)))))

Olyan jó lett volna kinn lenni és tevékenykedni a kertben, de minden csupa víz és sár... viszont megérkezett az kis melegház(acska). 
Ez se a világ legmasszívabb alkotmánya, az már biztos, de ha teljesen őszintén akarok fogalmazni, akkor egy gyenge, semmire se jó szar. Megint kidobtam a pénzt az ablakon. Ez most a második ilyen a rémes kiskerítés után, azt hiszem egy ideig abbahagyom a rendelgetést. 
Ráadásul jól megszenvedtem vele, mire összeraktam, az alsó részt egyszer félig szét kellett szedni, mert fordítva csavaroztam be a sarkokat. Lyukas a felső része, mert oda is csavar került és kettőt fordítva tettem fel. Még jó, hogy nem húztam meg a csavarokat, így könnyen szétkaptam. 
Na ez volt szombaton, a felső rész összerakását feladtam, de vasárnap is feladtam... ha én nem tudom összerakni, akkor ezt nem lehet összerakni. Teljes nonszensz ez a valami. Ott hagytam, mert nem álltam mesze attól, hogy ripityára töröm az egészet és bevágom a kukába. Így aztán nincs fotó, mert nincs miről... még. 

Más. Már két hete tartom és még csak most kezdek igazán belemerülni... életmódváltásban vagyok. Átváltottam egy szénhidrát-keményítő alapú étrendre.   
Amikor először megnéztem, hogy miket kéne enni és mit ne, akkor nagyon beborultam, hogy na ezt én nem, de ahogy mélyedek bele, úgy egyre jobban tetszik, mozdul a fantáziám ezekre az alapanyagokra és ami a lényege, hogy állandóan és igen tartósan jól vagyok lakva. 
Nem szédelgek egyfolytában a hűtő, kamra vagy a szekrény bűvkörön, hogy mit is kéne enni, mert hiányzik a valami. 
Olyan elégedetten jól tudok lakni ezekkel a kajákkal és ez nagyon jó érzés.
Most tanulok másképp főzni, másképp gondolni alapanyagokra és másképp bánni velük. Úgy vagyok vele, hogy végül is eddig ettem azokat az ételeket, amiket ettem, most másképp fogok enni, nem kell nekem egy életen át egyféle módon táplálkoznom, főleg ha érzem, hogy nem használ. Ettem már elég gulyást, meg sülthúst, szalonnát, csülköt meg pörköltet életemben, itt az ideje a változásnak. 

Ennek eredményeképpen az elmúlt két hétben háromszor is sütöttem a sütőben "tócsnit", persze egyik se a klasszikus tócsni. Mind a 3 teljesen zsírmentes. 

Az első, aprítógéppel összeaprított nyers krumpli és sárgarépa keveréke, sóval, fokhagymával, borssal fűszerezve. 

Ez pedig összetört, héjában főtt krumpliból van, kis lisztet adtam hozzá és sót. Semmi egyebet. Kicsit ragadós volt, ezért a sütőpapíron nedves kanállal simogattam el. 

Ez pedig sóval és fokhagymával puhára főtt sárgaborsó, zabpelyhet tettem bele (10 dkg borsóhoz 2 kanállal), 2 teáskanál őrölt lenmagot (ez helyettesíti a tojást, mint kötőanyagot). 
Só, római kömény őrölve, curry, bors és fokhagyma van benne. 

Mindegyiket 200 fokon sütöttem a sütőben, sütőpapírra téve. Zsír egyikben sincs Egyáltalán, alatta sincs. A répásat (az első kép) egy kicsit nehéz volt leszedni a sütőpapírról, de az a titka,  hogy nagyon meg kell sütni, tényleg ropogósra, hogy az alja is szép piros legyen és akkor forrón szépen lehúzható róla a papír. 

Nagy álom volt eljutni ide is és óriási szerencsénk volt, mert nyitva volt a Delicate Arch-hoz vezető út. Nem mindig engedik fel a turistákat, ez tényleg  nagy mázli volt. Azt nem tudtuk, hogy milyen hosszú út, mennyire magasra kell felmászni, de nem is érdekelt, mentünk, mert látni akartuk. Ha valaki nekilódul valamikor - csak megsúgom - a fél liter víz nem elég, mert porzani fog a tüdeje a végén. Úgy 30 fokban mentünk fel, de a levegő páratartalma 15-20  % volt, így nem éreztük annyira a meleget, meg se izzadtunk, viszont a több víz jól esett volna. 
Ha a sivatagban túrázunk, egyébként nem szabad csak sima vizet vinni, a szénsavas nem jó. Az USA-ban a boltokban se úgy van ahogy nálunk, a szénsavas  vizet nem is a vizek között tartják, hanem az üdítők között és tökmindegy, hogy víz vagy málnaszörp vagy cola, mindent soda-nak hívnak. 

Sajnos arra nem volt idő, hogy nagyon komponálgassam a képeket, mert gyakorlatilag rohantunk. Na jó, erőteljes ütemben gyalogoltunk, én meg rohangásztam le az útról, mert a szép, nyíló kaktuszok persze, hogy nem a gyalogút mentén vannak. Dupla annyit mentem, mint a többiek, de megérte!
Érdemes a képeken nézni az embereket is, csak a méretek miatt, jó viszonyítási alap, mert ott kinn minden olyan monumentális! 

Csodaszép virágok nyílnak a sivatagban, az ember nem is gondolná mennyi féle. :)

A képen szinte alig látszik, de a bal felső részen, azon a nagy sziklán is felmentünk és azon is jóval túl van a Delicate Arch.

A Mesa Verde Nemzeti Parktól  bevallom többet vártam. Nagy utat tettünk meg, hogy átmenjünk Colorado államba, bár most már legalább elmondhatom, hogy ott is jártam. 
A csalódást talán az okozta, hogy a Mesa Verdében forgatták a McKenna aranya egy részét és azokat a tájakat vártam, amiket a filmben láttam, de "csak" az anasazi indiánok (pueblók) építményeit kaptuk, a hatalmas területeken  leégett fenyőerdők csonkjait és - annak ellenére, hogy ragyogó idegenvezetőnk volt - itt szerintem nem jól osztotta be se az időt, se a látnivalókat. Megálltunk a nagy kilátópontoknál, ahonnan az építményeket csak nagyon nagy zoom-al lehetett fotózni, látni alig, túl sok időt töltöttünk el ásatásokon, ahol tulajdonképpen rengeteg szöveget végighallgattunk róluk, de látnivaló alig volt. 
Mondjuk azokon a részeken megmaradtak fenyvesek és az a csodálatos fenyőillat kárpótolt, mert minden elképzelésemet felülmúlta. Itthon ilyet nem lehet érezni. Aztán elmentünk a látogatóközpontba, ahol kiderült, hogy karnyújtásnyira volt a Sziklapalota, de már nem volt idő közelebb menni, mert választani kellett, hogy vagy pisilünk vagy nézünk... pisiltünk. 
Biztos az is közrejátszott a csalódásomban, hogy az előző látnivalók annyira gyönyörűek voltak, hogy azt már nehéz volt felülmúlni, de pár képet azért sikerült lőni pálmaliliomokról, amik még a leégett erdőkben is virágoztak, kaktuszokról és egyebekről. 

Az első 3 kép még nem ott készült, hanem valahol menet közben, a sivatag közepén egy oázis szerű hatalmas kertben, ahol ezekkel a fákkal volt tele. Mindenféle színben virágoztak. 

Bosszantó volt, hogy az ember elmegy a világ másik felére és ott van az orra előtt valami, amire nincs ideje... jó lett volna lesétálni, közelről is megnézni. Bár be nem lehetett volna menni, mert a látogatók előtt zárva volt.