Vetettem még szerdán jégsalátát és szakállas harangvirágot (Campanula barbata). 

Utóbbit csak a nedves talaj tetejére szórtam, annyira aprócskák a magok, hogy ezeket nem takarom és hogy nedves, de világos közegben tudjon maradni, letakartam egy darab nejlonnal a tetejét. 
Kíváncsi vagyok, hogy majd ki fog-e kelni... ezeket a nagyon apró magvú virágokat iszonyú nehéz felnevelni. Nagyon szeretném, mert ez egy annyira csodaszép kis virág, már régóta vágytam rá. 
Az idén szeretném elkezdeni kialakítani lenn a kert végében azt az északi fekvésű sziklakertes részt is, ahová ezt is szánom. 
Ez egy hegyvidéki virág, magasan nő, sziklás helyeken, ezért olyan helyre kell majd tennem, ahol kap napot, de mégis egy hűvösebb része a kertnek és jó a vízáteresztése is. Aztán majd kiderül (ha egyáltalán kikel), hogy képes lesz-e megmaradni ezen a klímán. 

Vissza kell magam fogni, mert lassan megtelik az ablak és még a java palántának valóm nincs elvetve, még ezután jönnek majd a póréhagyma, a zellerek (szár és gumós), a padlizsánok, abból is legalább négyféle és a paprikák, abból is többféle. 
A gumós zellernek és az egyik padlizsánnak tegnap már előkészítettem két kis pohárkát a földdel, be is öntöztem alulról, így szépen felszívja a vizet, felmelegszik és majd ma beleteszem a magvakat is. 
A paradicsomokat majd csak később vetem el, addigra reményeim szerint a K-betűsök palántái már kiköltöznek az ablakból és lesz nekik helyem. Bár a jelenlegi állapotokat tekintve nem hiszem, hogy március közepére ki tudnám őket ültetni a kertbe, fagyott a talaj... hacsak valami csodamelegedés nem kezdődik és tart is ki. 
Viszont a kis fóliaházikóba már ki fogom tudni tenni őket. 
A paradicsom pedig viszonylag gyorsan kikel és gyorsan is növekszik, kiültetni viszont május közepénél hamarabb nem igazán lehet, ezért van időm még bőven a benti veteményezésével is.

Ahogy az előrejelzést látom, le fogom szedni a takarót is a facsemetékről. Csapadékot is ígérnek, nagyon kellene, száraz a föld, mint a tapló és az enyhülést is nagyon várom már, mert öntözni is kellene. Legalább a cukorsüveg fenyőnek szeretnék vizet adni, és pár többi kis fenyőnek is szüksége lenne rá, de a fagyos föld nem issza be a vizet. 
Ez most megint egy hasonló száraz ősz és tél volt, mint a 2021-2022, bár itt nálunk annyira azért nem rossz a helyzet, de majdnem. Remélem a tavasz és a nyár kicsit csapadékosabb lesz, mint akkor volt.  Arra is kíváncsi vagyok, hogy a kútban mennyi víz lehet... biztos jóval lejjebb van a vízszint, mint tavaly volt. 

A népem...
Elza madarat fogott és meg is ette, igyekeztem nem megdicsérni érte, nehogy megtáltosodjon és még többet fogjon, persze úgyis fog vadászni, de azt nem szeretném, hogy az elismerésemért tegye. Így is sok kárt okoznak a cicák. 

Hiába a fagyott föld, viszont száraz, meg is kezdték a porfürdőzést, Böbe néha úgy néz ki, mint  Szurtos Peti, időnként kedvem lenne kiporszívózni a macskabundát. :)))

Herkuló szegénykém küzd a fekélyes ínyével, néha úgy csurog a nyála, hogy le kell törölni a kis pofáját. A bundiján is látszik, hogy megint nincs jól... majd elmegyünk már a dokihoz vele is. Ha nem lenne ez az ínyproblémája, olyan jó lenne. Herkuló jó kedélyű cica, mióta úgy döntött, hogy akkor most ő megszelídül, azóta folyton rajtam lóg, amikor kimegyek a kertbe és persze a kukkolásról se szokott le. Amikor nem vagyok kinn, akkor itt les az ablakban befelé. Kész megkönnyebbülés, amikor elmegy kicsit napozni... de komolyan, néha kifejezetten idegesítő az állandóan rajtam lévő tekintete. :)))

Nyenyerüsről most nem tudtam képet csinálni, mert ő is folyton rajtam lóg, ha leguggolok, rögtön fel akar mászni rám, úgy kell lerázni, olyan, mint egy bogáncs...  de legalább Herkulessel nem pofozkodnak már a simogatásért. Rájöttek, hogy két kezem van, így az egyik az egyik oldalamra jön, a másik a másikra és béke van, simi és dorombolás. 
Istenem, Marcikát soha nem hallottam dorombolni. Bármennyit simogattam is, ő nem tudott dorombolni. Nem tudom milyen élete lehetett előtte. 
Anno Herkules se tudott dorombolni, vele is nagyon sok időbe telt, alig tudtak becsikordulni a hangszálai. Emlékszem, micsoda hangokat adott ki, néha nyekergett, néha el-elakadt a hangja, mintha egy malac röffentett volna, most meg már olyan hangosan nyomja, hogy az fantasztikus. 

Tegnap szinte a hányingerig sírtam magam a Marci miatt, vagy talán nem is csak miatta, mintha valami még kijött volna az Ő elvesztése feletti fájdalommal együtt. Mintha átszakadt volna bennem valami gát... vagy beleléptem volna valami fájdalom cunamiba. Mintha felébredt volna valami nagyobb, valami jóval mélyebben lévő feldolgozatlan, elvarratlan dolog bennem, vagy talán nem is az én fájdalmam ez az összes, hanem összerezegtem valahogy a világ fájdalmával. Nem tudom... azt tudom, hogy amikor valami reakció jóval nagyobb az elvárható indokoltnál, akkor ott a mélyben nagyon felrezeg valami az emberben. 

Olyan képek maradtak meg Marciról bennem, amikor pl. még az éjszaka leple járt ide maradékokat vadászni hátra a tetőre, hogy kapkodta fel a szétszórt és az edényekben lévő szárazkaja darabkákat és egyszer biztos poloskát kaphatott be (oda dobáltam ki a benn leölt polosokat), mert iszonyatosan elkezdett köpködni. Jaj, teljesen kiborult szegény, fröcskölt a nyála, de annyira nevetséges volt a meglepett kis képével... szeretném azt a képet őrizni róla... több polost utána már nem dobtam ki hátra a tetőre. 
Úgy járt itt, mintha egy szellem lenne, sokáig nem is láttam őt, csak a kaja tűnt el rendre. :)
Sokáig így volt, nem akartam már több kóbor cicát etetni, de egyszer megesett rajta a szívem, mert olyan szakadt volt, jött az ősz és a hideg és onnantól kezdve idejárt enni. Nem tudom hol lakott, de sokáig nem töltötte itt a napokat. Néha láttam őt a szőlő alatt hűsölni, de nem gyakran volt benn az udvarban. Tulajdonképpen akkor költözött be az udvarba, amikor beteg lett. 

Tanító Cica lett a Marciból, mert bizony rá kellett jönnöm, hogy nem elég, hogy megesik az ember szíve és kiteszi azt a kis kaját. Ez egyben már köteléket is jelent, érzelmi köteléket és kötelességet is, hogy gondoskodni kell róla, mert az állat számít rá és ő is kötődni kezd.
Ennek bizony komoly érzelmi és anyagi vonzatai vannak, nem csak annyi, hogy az ember tetszeleghet önmaga és mások előtt is, mert enni ad egy jószágnak és ettől ő milyen nagyszerű ember lesz. 

Ebből okulva azt hiszem több kóborcicát már nem fogok befogadni, de még etetni sem. Van 3 (hivatalosan is befogadott éncicám), Böbike, Elza és Herkules és - ugye - negyediknek a mostohagyerek, a Nyenyere. Azért mostohagyerek, mert kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, seprővel is kergettem, de egyszerűen ideköltözött az udvarba, mintha nem is az én kertem lenne. Én csak tudomásul vehetettem, hogy akkor most ő onnantól kezdve itt lakik és persze őt is kosztolni kell. Lassan másfél éve, hogy itt van, nem tudok túladni rajta, pedig már minden elképzelhető felületen meghirdettem. 
A MosogatóCica már majdnem elszokott innen, ő biztos lakik valahol és nem is jön minden nap. Néha kap egy kis tálka szárazkaját, de mást nem és már nem adok neki mindig, sőt be fogom szüntetni a tálkákat is. 
Nem szeretnék macskamenhellyé válni és most, hogy a Marcika elment, megfogadom a tanítását és változtatni fogok a dolgokon. 

A Nyenyerét ugyan tegnap beköltöztettem a Marci helyére az alagsorba, mert ő eddig kinn volt. Kapott a nagy hideg miatt egy régi paplant, hosszában kettéhajtottam és még több rétegbe hajtottam, úgy aludt benne, belebújva. Tegnap végül paplanostul beköltöztettem őt. 
Ma reggel (nem kis izgalommal) mentem le, de semmi ramazulit nem csinált odabenn, aludt még, amikor lementem. 
Azt még bevállalom, hogy a Nyenyerüst ivartalaníttatom, aztán keresek neki gazdát. Azt szeretném, hogy csak a 3 saját cicám maradjon.
Arra már jó ideje ügyelek, hogy ne maradjon kinn felesleges, maradék étel (Herkuló és a Nyenyerüs kinn eszik), hogy ne jöjjön ide megint idegen macska enni. Egy időben még a róka is idejárt zabálni az ablakomba... sőt, biztos emlékeztek, még egy kövér patkány is itt zabált, basszus, még fordult is többször, úgy hordta el a macskatápot, de Elza végül elkapta a dagadt grabancát. 

Fel kell készülnöm majd lelkileg arra is, hogy már Herkuló sem lesz velünk sokáig. Egyre nehezebben eszik, egyre kevésbé használ neki az időnként adagolt szteroid. 
A csipet lepketapló gombát is kapja, de eddig nem láttam, hogy használna neki, az igaz, hogy ahol olvastam, ott még 6 hónapot is írnak, mire használt, de Herkulónak már szerintem nincs annyi ideje. Annak ellenére sem, hogy még tudja pocakosra enni magát a CicaÚr, de egyre több a fájdalma. Nem fogok elmenni vele annyira a végsőkig, mint Marcival... hamarabb kellett volna elengednem őt is. 

Ma Marcikát elaltattuk. 

Édes, Kis Drága MókaKépűkém, ez lett a móka vége. Egy nyomorult seb miatt... olyan sok dolog kavarog most bennem, hogy talán ha így vagy úgy, vagy másképp csináltam volna, de alapvetően már mindegy. Marcinak már mindegy. 

Előttem van a végtelenül fáradt tekintete. Tegnap magyaráztam neki, hogy muszáj lenne elmennünk az orvoshoz, abban reménykedtem, hogy megérti. Odanyomta kis homlokát az enyémhez, úgy vettem, hogy beleegyezett.
Már napok óta próbálkoztam elvinni, de nem lehetett betenni a hordozóba, mert a 4 lábával és az összes körmével ezerfelé kapaszkodott, hogy ne tudjam beletenni. 
Aztán utána mindig elrejtőzött... 
Végül ma úgy döntöttem, hogy akkor beteszem egy dobozba, mert a dobozt minden cica szereti (nem is tudom miért nem jutott eszembe hamarabb) és úgy vittem el őt, de nem rendelt a doki, sőt a városban a másik sem, ezért elmentünk egy másik városba itt a közelben. 
És amikor odaértünk, azt láttam, hogy a Marci ott a dobozban valamiért addigra feladta. Csak feküdt, a doki először azt mondta, hogy altassuk, aztán, hogy talán még megpróbálhatunk valamit, de ránéztem a fáradt kis cicára és azt mondtam, hogy ne kínozzuk tovább... talán már eddig se kellett volna. 

Nem állítom, hogy bizonyos fokig ne lennék megkönnyebbülve, mert legalább nem szenved már és ennyi tehetetlenséget, amit átéltem ez alatt egész idő alatt, soha többé nem szeretnék érezni. 
Ugyanakkor azt hiszem éppen emiatt a tehetetlenség miatt nem tudom azt érezni, hogy mindent megtettem, mert a legtöbbször fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Hogy fogjam meg, hogy vigyem be, hogy tegyem be a hordozóba, ha nem tudtam valamelyiket megoldani, akkor mi legyen, hogy kezeljem. Akármit csináltam, nem gyógyult be az a kurva seb, bár ha orvoshoz vittem, akkor sem. 

Édes, Kis Kóborkám, azt hitte majd itt otthonra talál, aztán csak a halálát találta meg nálam... 
Fagyott a föld is, nem tudtam eltemetni. Kivittem az erdőbe és találtam egy nagy fa tövében egy mélyedést, olyat, amilyenbe a filmekben szoktak elbújni, oda tettem bele. Hordtam oda köveket, de csak körberaktam, egyszerűen képtelen voltam rárakni a kis testére a köveket... 

 Drága Kiscicám, remélem a lelked már egy sokkal jobb helyen van!