Nincs ennél a nehezen olvadó, mégis már összelottyadt, aztán megfagyott, majd újra kiengedett hónál kiábrándítóbb látvány. Alig várom, hogy végre teljesen elolvadjon. Olyan, mintha a föld valami rongyos, koszos ruhába lenne öltözve, a kert, mint egy szedett-vedett hajléktalan, cafatokban lógó ruhában. 
A hó csak addig szép, amíg esik és amíg rajta van a fákon, de akkor meg káros, sehogy sem szeretem már, ahogy az egész telet sem, viszont a csapadékra szükség volt, csak végre beolvadna már a talajba. 

Megfogadtam, hogy csak a saját 3 cicámról gondoskodok teljeskörűen, a kóborok kapnak enni és annyi, de a MókaKépű, aki végül is Marci lett, beteg volt nagyon már hosszú ideje. Nem bírtam már tovább nézni a szerencsétlent és elvittem az állatorvoshoz, hálából majdnem lebontotta a rendelőt. Meglógott az asszisztensnő kezei közül és párszor végignyargalta a rendelőt, beleértve a kávéscsészéiket is, a mosogatójukat és kb. mindent, végül a monitor mögül tudták kihalászni őt. El kellett altatni, hogy a doki el tudja látni a kis hülyét. 

Mint kiderült valami megharaphatta őt és gennyedt az arca. Már jó ideje dagadt volt neki, aztán egy nap lellappadt, azt hittem valaki felnyitotta a sebet, de azt mondja a doki, hogy magától is felfakad, illetve cicások mondták ott várakozás közben, hogy a cica magának is megnyitja. Mindenesetre amióta kinyílt a seb neki - ugyan a rengeteg genny kiömlött - azóta egyfolytában levedzett a macska sebe, végül azért vittem el. Na meg azért, mert kérte a cica, beletette azt a beteg arcocskáját a tenyerembe és úgy nézett rám, majdnem elsírtam magam. 
Ki lett mosva a sebe, kapott egy rakás szurit és antibiotikumot is, amit én adok neki a kajájában... hát ez a macska is rajtam marad már. 
Azóta is tűri, hogy naponta többször is kinyomkodjam neki a sebet, sőt kéri és be is kenem betadinnal, de nemcsak a folyadékkal, hanem most már betadin krémet is teszek rá neki, bár nagyon nehezen gyógyul. 
Valószínűleg át fogok váltani a betadin helyett a lándzsás utifű kivonatomra, mert az erősen sebgyógyító, de amíg még jön a sebből a genny és lé, addig nem, mert azt ki kell onnan nyomkodni neki. Remélem helyre tud jönni ennyi segítséggel a cica. 
Rá kellett volna adnom a gallért, de felébredt mire hazajöttünk, de egyébként se tudtam volna hová elhelyezni őt, hát azzal főzünk, ami van.  
Állatvédőknél teltházak vannak, a Nyererét is kitettem az összes környékbeli FB csoportba, hogy gazdát keresek neki, de nem kell sajnos senkinek. 

Valahol viszont most már meg kell húznom a határt, mert nem akarok ennyi macskát és ezt anyagilag se tudom finanszírozni. 
Szerencsére a Mosogató Cica már ritkán jön, szerintem neki valaki ad enni. 
Herkulestől pedig lassan fájdalmas búcsút kell vennem, azt hiszem altatás lesz a vége, de még próbálkozom. Megint (és állandóan) sebes az ínye, alig tud enni. Napi egy doboz kaját nagy nehezen megeszik, de alig mer az ételhez nyúlni, mert fájdalmat okoz neki. 
Megint turmixolom a kajáját, de nagyon hígra, mert ha sűrű, akkor csak beletapad neki a sebes ínyébe... és semmilyen gyógyszer nem segít. 
Vettem a legnagyobb zsírtartalmú tejet és azt lefetyelget néha, de tejből nem szabad sokat adni a cicának. Néha kap tejszínt is, meg főztem csirkefarhátból nagyon sűrű húslevest neki, kevés vízzel, hogy tényleg legyen valami tápértéke. A húst is elpépesítem, meg a bőrt és azt megeszi. Viszont jó húsban van még most is, ahhoz képest, hogy régebben milyen sovány volt, pedig akkor mennyit evett. 
Keveset van kinn is, rászokott, hogy benn pihen az alagsorban a melegben. Már hívni se kell, kéredzkedik befelé. :)
A kedve egyébként nem rossz, sőt, állandó simire lenne igénye, olyankor hangosan (de nagyon hangosan) dorombol, szóval még próbálom őt megtartani, amíg csak lehet, de amikor már végképp nem fog tudni enni, akkor nem fogom őt kínozni tovább. 
Még próbálok találni valami homeopátiás szert (még nem találtam róla igazán infót), mert a gyógyszerek nyilvánvalóan nem segítenek rajta.

Most nincs kép, sorry.  

Kezdődik már! 
Bár nem mondhatom, hogy nem vagyok visszafogott, mert mindjárt november vége van és még csak most rendeltem először magokat és csak 4 félét. :)))) Ilyenkor már mindig ötven féle van itthon. 

Most viszont nem is virágokat rendeltem, hanem télálló vadcitromot, japán mazsolafát és kétféle padlizsánt: jégcsap padlizsánt és őszibarack padlizsánt. 

Így aztán (feltéve, hogy kikelnek és megnőnek) mégiscsak be lesz ültetve a ház elől kivágott szilvafák helye is, legalábbis az egyik, mert egy vadcitromot oda szeretnék ültetni. 
A mazsolafáról még lövésem sincs hová fog kerülni... lassan kinövöm a kertet. 

Egyébként van bennem valami nyüsztetés is most már jó ideje és házakat nézegetek (egy se tetszik). Nem tudom akarok-e itt maradni... 
Időnként eltölt valamiféle elégedetlenség, túl sok a fix adottsága ennek a háznak, portának, amiken nem tudok változtatni vagy túl sokba kerülne. Valahogy nem férek, most olyan szűknek érzek mindent, a telket is, a házat is. Meg aztán én olyan költözős is vagyok, nem tudom, hogy akik egyazon helyen leélik az életüket, hogy csinálják, de én már megszámolni se tudom, hogy hány helyen laktam összesen a világban.
Ehhez képest micsoda földtúróvá változtam az utóbbi években, de ezt a legmesszebbmenőkig élvezem. Most.
Szóval nyüsztetek és próbálok rájönni, hogy mi a bajom tulajdonképpen, mert nem mindig a hellyel van a bajom (ezekre párszor utólag jöttem rá), hanem valami mással. Sajnos hajlamos vagyok nem a lényegen változtatni, hanem lecserélem a színpadot, a szereplőket és amikor az se válik be, akkor jövök rá, hogy mi a belső nyugtalanságom oka. Mintha mindig (sokszor) későn fednék fel nekem ezek a dolgok a lényegüket.
Most lehet, hogy ezzel a szűk érzéssel van kapcsolatban, ki akarok terjedni, de nem tudom, hogy ez igaziból a térben kellene-e, hogy megtörténjen... de az biztos, hogy most kicsinek érzem a játszóteremet. 

Más... kitettem a manóajtót a helyére, nem változott, szerintem ez most így marad, aztán majd lesznek újak is. 

Bizony, az első bejegyzésem 2019. november 22-én született és azóta írogatok. Eleinte nagyobb hézagokkal, de ahogy egyre több dolog történt a kertben, egyre többet is írtam róla. 
Szeretem ezt a blogot írni, egyrészt krónikája annak, hogy miket csinálok, hogyan változik a kert és vele én is. 
Krónikája a nem szűnő (sőt!) mohóságomnak a növények iránt, az ilyen irányú fogadkozásaimnak (hihi),  sikereknek és csalódásoknak, kísérletezéseknek, újragondolásoknak és nem utolsósorban a kert csodálatos fejlődésének. 

Kedves Naplóm!
Boldog szülinapot kívánok! :)