Akkora kopácsolásban van itt ma reggel kinn az ablak alatt az orgonafán egy fadoktor, hogy az csoda. Először nem tudtam mi az, de óvatosan kinéztem és akkor megláttam a piros foltokat, lám, egy harkály! :) 
Úgy szeretem itt ezt a vadvilágot! A szarvikat is minden nap látom, este is, amikor kibattyognak az erdőből, itt szoktak kijönni gyakorlatilag az ablak alatt, mert az út másik oldalán már az erdő van. És még kora reggel is kinn szoktak legelni itt a mellettem lévő hatalmas kaszálón. 
Valamelyik este egy őz csapott nagy lármát, érdekes hangjuk van, utána láttam a neten, hogy most van az őzek párzási időszaka, biztos azért zajongott. 
Egyébként küllemre én nem nagyon tudom őket megkülönböztetni a szarvasoktól, talán a fehér popsik, azok lehetnek az őzek, meg a múltkor a messzelátóval láttam egy érdekes másfajta barna, mint a szarvik és fehér foltos csapatot, szerintem ők is őzek lehettek. 

Tegnap reggel kimentem a veteményest öntözni és kaptak vizet a frissen kiültetett cserjék is. 
Aztán még nekiálltam kigyomlálni az egyik ágyást, amit kétharmadáig sikerült csak visszatakarnom a borsók kiszedése után. 
Most egy sárgadinnye kínlódik benne, nem tudom lesz-e belőle valami, de ha már volt a palánta, akkor kiültettem, el nem dobom, ha van hely a kertben. 
Több is volt, de amikor nevelkedtek, akkor már meleg volt és éjszakára is nyitva hagytam a kis fóliaházikót és  egy pár zöld szöcske (nem az a nagy lombszöcske, ezek olyan közepesek voltak) és lezabálták... 

Kijött az ágyásból egy csomó gyom, főleg folyondár, szépen vissza is raktam. Aztán még kikapáltam az ágyásközöket is több helyen, abból is sok gyom lett, raktam mulcsnak pár paradicsom köré, ahonnan fogyni látszik a szalma, meg zellerek köré is, a többit az ágyásra vittem, de még most sincs teljesen betakaródva. 

Találtam egy nagy uborkát, amit előző nap úgy tűnik nem vettem észre, levettem a komposzton nőtt tököt is, szerintem az összebujálkodott a sárga cukkinivel. Mindegy, akkor is készítek belőle főzeléket, mert jönnek a forró napok és ilyenkor egy jó kis hideg tökfőzelék, az nagyon finom. Én szeretem. 

Levagdostam a fiahajtásokat a paprikákról is, padlizsánokról is, fölösleges leveleket a paradicsomokról, bár én soha nem szoktam úgy felkopaszítani a növényeket, mint páran csinálják a paradicsommal. Megérik az úgy is, ha nem égettetem szét a nappal, de a levelek egy esetleges jégesőtől is védik. 

Más a kert hangulata, üres és hiányos... az az igazság, hogy kong a kert a CicaÚr nélkül. Semmi repedt fazék hang, se a varjúhang, amit ki szokott adni. Sehol a nagyragadozó léptek, mintha egy fekete párduc jött volna felém kicsiben. :) 
Néha zajt hallok a tető felől, mintha ott zörögne a macskatálkával, de üres a tető... végérvényesen és visszavonhatatlanul üres. :(
Most olyan élesen mutatkozik, hogy mennyire magunk teremtjük a valóságunkat, hiszen a kert ugyanaz, a növények ugyanazok, a színek is és mégis... amint benn, úgy kívül is. 
Úgy szeretnék valami jelet. Valamit, hogy jól van, hogy létezik valahol, valahol odaát, akárhol is legyen az. Egy orrom előtt lehulló tollat, valamit... de nincs semmi... mert azt hiszem nincs is olyan, hogy odaát. Az utóbbi időben én valamiért teljesen elveszítettem a hitemet, bár... ha nagyon reális akarok lenni, akkor csak letettem az önáltatást. 

És akkor a kert. 

Kúpvirágok, sajnos letörtem belőle, de mégy így is maradt bőven a száron, mert nagy bokor, remélem lesz sok magja. 

A már megszokott szögből. 

Az Írország harangjai lassan elszáradnak és majd lehet róluk is szedni a magokat. 

Léggömbvirágok. 

Piros kasvirág. 

A mahóniám tele van kék bogyókkal, olyan szép most (is). 

Tegnap lementem délelőtt a kert végébe és lekaszáltam a füvet, beleértve a szép katángkórókat is. Muszáj volt csinálnom valamit, ami nehéz, hogy segítsen kivinni belőlem ezt a fájdalmat, amit Herkuló miatt érzek. 
Olyan üres minden... nincs ott az ablakban, sehol semmi kukkolás, nem kellett a gyógyszerén törni a fejem, hogy adjam be, nem kellett reggelit készíteni neki, nem szalad utánam a kertben és nem hempereg előttem, hogy vakarjam a hasát. Egyszerűen hiányzik az egész kis, csodálatos lénye, nem tudom, hogy fog majd megszűnni vagy enyhülni ez az űr. 

Ezért kaszáltam, ha bajom van, akkor neki szoktam állni valaminek, hogy kivigye belőlem az erőfeszítés ezeket az érzéseket és általában valamennyire segít is egy kis időre. 
Bár most még mindenről ő jut eszembe, ránézek a nagy kenőmájasra a hűtőben, amit azért vettem pénteken reggel, hogy majd a műtét után legyen friss, amiben beveszi a gyógyszerét... hoztam egy kiló csirkecombot is, hogy majd megfőzöm neki, a műtét után a múltkor is húst evett, mert az megy bele legkevésbé a sebbe, és bevásároltam cicakajákkal is, mert fogyóban volt a készlet és 3 cicára vettem, ahogy mindig is, de már csak ketten vannak... 
Érdekesek voltak egyébként pénteken este, mind a ketten bejöttek, Elza is benn aludt a verandán és Böbike is bejött, velem aludt. Éjjel fél 3-kor ébresztett fel, akkor kimentek mind a ketten. 

Gondolkodom azon, hogy lenne amit másképp csinálnék ma már, de Herkuló az első cicám volt és egyáltalán nem ismertem őket, semmilyen cicás tapasztalatom, se ismeretem nem volt. Ma másképp szelídíteném őt, biztos nem kéne hozzá ennyi idő... szerintem sok múlt azon, hogy olyan sokáig nagyon vad volt, bár ezen már sajnos nem tudunk változtatni. 
Az idén már 3 cicát veszítettem el, Marcikát februárban altattuk el, a szegény mostohagyerek Nyenyere meg elveszett... most már jó lenne egy kis betegségek és veszteségek nélküli időszak. Remélem a Böbe és Elza jól lesznek, jól esne már egy kis gondtalan időszak velük. 
Ma reggel itt volt a MosogatóCica is enni, már nem jön gyakran, van, hogy 4-5 nap is eltelik, hogy látnám, de ilyenkor nagyon éhesen jön, le is van fogyva nagyon. Nem tudom hol lakhat. 

Aztán tegnap egész nap olyan voltam, mint a bolygó hollandi, csak ténferegtem ki meg be, a szemem sarkából mindenütt a CicaUrat véltem látni... keservesen, fájdalmasan üres nélküle az udvar. Hiába van itt a Böbe és Elza. 
Bennem eddig nem is tudatosult, hogy hányszor kimentem csak úgy, hogy és megszeretgessem, csak úgy, hogy megöleljem a kis testét. Valójában nem is biztos, hogy én öleltem, lehet, hogy inkább ő ölelt engem azzal a nagy, sok szeretetével, ami lakott benne. Nagyon hiányzik! :(
Próbáltam Elzát az ölembe venni, de esze ágában se volt maradni és én is rájöttem, hogy a CicaUrat nem lehet csak úgy behelyettesíteni... örökre hiányozni fog, mert senki sem Ő. :(
És persze Elza se egy pótlék, őt is saját magáért szeretem, de az ő természete más, ahogy mindegyikük egy külön kis egyéniség. 
A CicaÚr különleges volt, ő nagyon tele volt szeretettel, bújással, na meg élvezkedéssel is, mert a hasvakartatás az sose maradhatott el. Jaj, látni kellett volna olyankor a kis pofiját! :) 

***

Szedtem fel megint hagymákat, amik kész vannak és az elefántfokhagymákat is felvettem. Párat, aminek volt hosszú szára, fel is kötöttem és a tető alatt száradnak. 
Még van kinn hagyma, de már nem sok, de végül is, ennyi elég lesz nekem télire. 

Betettem a cicabungit a mosógépbe, szépen kimosta, megmaradt a rugalmassága is. Nem tudom kell-e majd Elzának a télen.
Eredetileg Böbének vettem, de kb. 5 percet töltött benne, aztán megkapta Elza, nagyon örült neki. Ő egy őszi-téli szezont abban henyélt, de utána nem kellett többé neki sem. Akkor kapta meg a CicaÚr, aki viszont imádta és csak az utóbbi időben nem tanyázott már benne, mert jött a nyár és nagyon meleg volt. Majd Elzának újra megmutatom amikor jön a hűvösebb idő. 

Vettem le egy uborkát is, nem tudom megállapítani, hogy ez most Carosello vagy az örmény méteres, elvileg Carosellok vannak oda ültetve, de az nem szokott ilyen hosszúra nőni.
Nagyon finom uborka, csináltam belőle tzatzikit, de ennek a magját ki szoktam vágni, mert sokkal jobban el is válik a húsától és sok benne a mag, viszont csak vékonyan az uborka közepében van. 

Megint lett pár uborkám is, egy szép, nagyon friss kicsi gömbcukkini, egy sárga cukkini és két szép kicsi, sárga patisszon, ezeket beraktam. Vettem le hozzá egy kosszarvú paprikát is, az ízéért. Most 4 db nagyobb üveggel lett és egy kicsi... össze fog ez gyűlni, mire elmúlik a nyár. 

 Lassan indul a titónia is, szeretem ezt a virágot. Az idén nem olyan nagy, de ebben a szárazságban minden kisebb, pedig még meg tudna pedig nőni, ha lenne párszor eső... látszik, hogy ki van égve a fű...

Most nyílnak az óriás liliomok is, egy illatfelhő tőlük a kert. Erősebb az illatuk, mint a fehér Madonna liliomoké, persze ezek nagyobbak is és több is van belőle. 

A Clematis 'Star of India' nem múlik virágozni, egyfolytában nyomja lankadatlanul, pedig tavasszal azt hittem ki se fog hajtani. 

Nem nagyon jutok szóhoz sem, mert nem erre számítottam. 

Végül úgy vittem őt el az orvoshoz, hogy nem is mondtam a dokinak, hogy ha nagy a baj, akkor altassunk... azt gondoltam, hogy most ezt még megpróbáljuk és ha újra probléma lesz a szájával, akkor már nem engedem tovább műtögetni. 
Nem így lett.
A doki behívott kb. 5 perc után, akkor már gondoltam, hogy baj van. Megmutatta, a CicaÚr szájában egy nagy daganat nőtt, át volt már terjedve a felső szájpadlására is... pedig felül, ahonnan a fogai ki lettek húzva, minden nagyon szépen be volt gyógyulva. 
Azt mondta a doki, hogy pár hete, max. egy hónapja lett volna még, de fájdalmakkal. Azt mondta, hogy a műtét előtt olyan gyulladt és duzzadt volt, hogy nem lehetett megállapítani, hogy az ott egy daganat... de mindegy már, most a saját szememmel láttam, tény, hogy ott volt, hatalmas volt és szerintem egy hónappal ezelőtt se lehetett volna már mit tenni vele. 

Nem igazán vannak most szavaim, lehet nem is most kéne írni, de mikor jó ilyenről írni? 
Most jöttem be a kertből, mert amikor hazaértem vele, akkor fogtam az ásót és kiástam egy hatalmas gödröt neki hátul a nagy diófa alatt. 
Ott vannak már a kutyák is, az én Matyikám  és Talpas is, ő apu kutyája volt, de itt élt és itt van eltemetve is és most már Herkuló is ott fekszik mellettük.  Itt lesz az ideje, hogy rendbe szedjem az állattemetőt és majd beültessem mindegyikük sírja fölött valami szép cserjével, amit majd árnyékot ad nekik a nyári melegben. 

Elza meg Böbe ott nézték végig a temetést, szerintem tudják, de el is mondtam nekik, hogy a Cicaúr elment. 

Nem is tudom, lehet hogy éreztem? Délután annyit ölelgettem őt, de ő is olyan fura volt, nagyon bújt. Nagyon fog hiányozni. Herkules volt életemben az első cicám. Azért édesgettem őt ide, hogy legyen egy egérfogóm az udvarban, persze esze ágában se volt vadászni. Szerintem a Cicaúr egy egeret se fogott. :)
Gazdátlan cica volt, itt őgyelgett a környékben és adtam neki enni. Elfogadta, de eleinte nem is jött minden nap, de egyszercsak ideszokott. Akkor még nem Herkules volt, csak Micának hívtam őt. :) 2019-ből vannak a első régi naplóbejegyzéseim a Micáról. Akkor még másutt naplóztam. :) Aztán ideszokott és többnyire itt lakott az udvarban. 

Először akkor engedett a közelébe, amikor 2021 februárjában azok a -17 fokok voltak és akkor még csak egy cicadoboz volt, azon versenyeztek Elzával, hogy ki lakjon a dobozban. Abban a hidegben a doboz tetejére tettem egy vastag plédet és akkor engedett közel először, amikor betakargattam őt. De napközben is -8 volt a legmelegebb és akkor emeltem be Elzát a verandára, mert nem tudta abbahagyni a vacogást, a CicaÚr pedig elfoglalta a bélelt dobozt. 

Nagyon sokáig nem tudtam őt megszelídíteni. Egyszer valahol megsérült és csak feküdt az udvaron, azt hittem el fog pusztulni, de nem tudtam megfogni. Nem zavargásztam őt, mert akkor teljesen legyengült volna, attól hogy előlem menekül. Kitettem mindig a kaját neki, felvonszolta magát ide a tetőre hátul és mindent megevett. Nem tudtam többet tenni, mint reménykedni, hogy a kajától erőre tud majd kapni, hogy a szervezete regenerálni tudja magát és úgy is lett, de minden párzási időszak után félig széttépve jött haza. 

Aztán a cicanáthát kapta el, azzal is csak feküdt, akkor se tudtam még megfogni, de akkor is evett. A CicaUrat a nagy bendője éltette, az étvágya sose múlt el egy pillanatra sem. 
Aztán végül úgy tudtam megfogni őt, hogy egy darabig édesgettem az ablakban. Egyszercsak megérintettem, aztán eljutottunk hónapok alatt a simogatásig, és utána már kérte a simit, de az udvaron úgy viselkedett, mintha az a valaki, aki az ablakban van, az az ő kis fejében valaki más lenne, nem én. 
Aztán egyszer amikor már nagyon bajos volt a szája, akkor beemeltem az ablakon, elvittem orvoshoz és csodák csodája utána szelíd cica lett. Bújós, hízelgős... eleinte dorombolni se tudott rendesen, olyan reszelős volt a torka, hogy csoda, de aztán belejött. :) 

Nagyon fog hiányozni. Ő mindig ott kukkolt hátul a tetőn, lesett befelé az ablakon, néha már-már zavaró is volt az állandó figyelő tekintete, de az utóbbi időben már olyan jól együttműködtünk. A másik ablaknál kapott enni és csak inteni kellett neki a fejemmel, már rohant is át oda és várta a kaját. :) 
Drága kis fekete Ördögöm! Valamelyik nap még önfeledten játszott egy lehajló bunkós hagyma virággal, sajnálom, hogy nem vettem fel filmre, de nem akartam megzavarni, annyira bele volt feledkezve a játékba és olyan jó volt nézni. :)
Így akarok rá emlékezni, a játékos, fára mászós, hasvakartatós, kukkolós Herkulesre. 
Édes kiscicám, most már nem fog többé fájni semmi sem. 

Most ennyire telt, majd szépen megcsinálom és a nevét is felfestem egy kőre. Remélem tényleg vannak angyalok, akik az elhunyt állatokra vigyáznak. Vigasztaló lenne a tudat, hogy valahol boldog, ahol szeretik, nem eshet baja sem és elegendő simit és hasvakarást kap, de azt hiszem ezeket csak az emberi elme gyártja le magának, mert a halál, az, hogy volt-nincs... ez maga a felfoghatatlan, feldolgozhatatlan és a megismerhetetlen.

Szóval nem tudom, hogy a CicaÚr most boldogan rohangászik-e már a Marcikával együtt az örök cicavadászmezőkön, de jóleső dolog ezt hinni, megnyugtató érzés hinni benne, mert ezzel együtt szeretetben, jóllétben és biztonságban tudom őt. 

Így születik a hit... megszüli a veszteség fölötti fájdalom. Nyugodj békében drága Cicaúr!