Hihetetlen, hogy egy nap alatt a hóvirágok és a krókuszok, hogy megugrottak. A nagy lilák ugyan még váratnak magukra, de a többi már eléggé megindult és bár a fullos virágzás még odébb van, én már annyira örülök nekik! Most már jön, megállíthatatlanul jön a tavasz! Végre! 

Jah, a háromkandúrok közül tegnap egyet se láttam. Ilyen nem volt tavaly ilyenkor óta, azt hiszem megkezdődött a cicapárzás. Nem örülök, Herkules tavaly is olyan legatyásodva jött haza, hogy alig élt... remélem az idén is hazajön... nem erős Herkuló a tavaly nyári betegsége óta. Meggyógyult, de nem olyan, mint volt. A másik kettő nem az enyém ők csak kosztosok, persze ez nem jelenti azt, hogy rosszat kívánnék nekik, de Herkulót jobban féltem. 
A csajok is kinn voltak éjjel, hajnal 4-kor engedtem be őket, Böbe itt volt az ajtó közelében, de Elza trappolását hallani lehetett, ahogy lélekszakadva rohant haza. :) 
Érdekes, hogy amilyen bársonytalpúak és hallhatatlanok és láthatatlanok tudnak lenni, úgy tudnak trappolni is. Böbike néha olyan robogásokat rendez itt benn is (a lézerfényt kergeti), hogy döng az egész ház. :)))))

 És valami olyan eszméletlenül finomat sütöttem, hogy ezt muszáj megosztanom, hátha valaki kipróbálná.
Úgy ettem, hogy betettem két szelet teljeskiőrlésű pirítós közé, amikre tettem mustárt és még szeleteltem közé uborkát is. Jó lett volna még egy szép salátalevél is közé, de nem volt itthon.

Vöröslencse fasírt. Olyan illata volt sütés közben, nem is tudom mitől, talán a sörélesztő pehelytől, hogy alig győztem kivárni, hogy megkóstoljam.  

Van benne: 

12 dkg vöröslencse, vízben megfőzve babérlevéllel, sóval,
1 nagy sárgarépa, aprítógépen morzsásra aprítva
3 evőkanál apró szemű zabpehely
1 púpozott evőkanálnyi sörélesztőpehely
só, őrölt vegyesbors, őrölt római kömény, 1 gerezd fokhagyma szétnyomva
*** legközelebb teszek bele egy teáskanálnyi őrölt lenmagot is, mert kicsit törős lett, a lenmag (tojás helyett) majd összetartja, de nélküle is egyben maradt
*** és legközelebb azt is kipróbálom, hogy a tésztájába teszek egy kis mustárt 

Összekevertem a hozzávalókat és fasírtokat formáztam belőle egy tepsibe, sütőpapírra. Aki nincs hozzászokva a zsírmentességhez, az a sütőpapírt kicsit bespriccelheti, de én mostanában nem eszem zsiradékot (olajat se).
Egyébként meglepően könnyű zsiradék nélkül főzni, nem is értem miért használtam annyit régen. 

Egyet direkt megfordítva hagytam, (a képen) hogy az alja is látszódjon, hogy milyen szépen megsült. 

Ez a vöröslencse isteni egy dolog, én mostanában fedezem fel. A hagyományos lencsét nem annyira szeretem, de ez más, nagyon jó az íze is, nem kell áztatni, könnyen fő.
És mióta ilyen (vegán) kajákat eszem, sokkal jobban tobzódok az ízekben, mint előtte. Pedig de nem voltam én ennek híve, de úgy voltam vele, hogy kipróbálom, végül is azzal semmit nem veszítek. Visszatérni mindig lehet a régihez, de most eszembe sincs, egyre inkább nincs. Mindig jól vagyok lakva és nem kívángatok össze-vissza mindent, arról már nem is beszélve, hogy nagyon rövid időket töltök csak a konyhában és nagyon jókat eszem. 

Nem tudom mi volt itt az éjjel, de hatalmas széllökések lehettek. Reggelre fel volt borítva a teraszon még a letakart hinta is, de felborult az egyébként üres, nagy víztartó amfora is, ami a sarokban állt és a kis melegház alja, ami a falhoz volt kitámasztva a ház mellett. Ezek elvileg védettebb helyek... reggel gyorsan mindent visszaraktam a helyére, de elég félelmetesnek tűnik ez így. A hintát már kimozgatta a szél eddig is egy kicsit a helyéből, de most fel volt borulva és 90 fokkal elfordulva. Mekkora szél lehetett itt az éjjel? 

Amúgy meg hiába a jó meleg idő, nem engedett ez a hétvégi időjárás kertészkedni. 
Tegnap is kb. félórát töltöttem kinn, aztán akkora hatalmas eső jött, de egy pillanat alatt leszakadt, hogy csak néztem. Óriási szélviharral, minden előzmény nélkül, egyik pillanatról a másikra tört ki délben, aztán délután is volt egy ugyanilyen. 
Utána már semmit nem lehetett kinn csinálni, minden csatakosra ázott, most már tényleg elég lenne az esőből. 

Viszont legalább csodaszép szivárványban volt részünk. 

Azért ha kis darabokban is, de az előkert lassan kipofásodik, sikerült kiszednem a gyomok (tyúkhúr) zömét. Újra fog nőni, mert szinte lehetetlen kigyomlálni, de az újra növőket, már könnyebb lesz kiszedni... feltéve, hogy az időjárás kienged a kertbe. 
Kezd olyan érzésem lenni, mint tavaly augusztusban, amikor megérkeztek az esők. Napközben - ugye - dolgozom, akkor nem tudok kertészkedni, délután 5-re meg kb. két hétig minden nap leszakadt valami monszunszerű eső. Akkor gyomosodott el annyira a kert, egyszerűen nem lehetett kimenni. 

Visszavágtam pár lágyszárú évelőt is, az évelő őszirózsákat és krizantémokat, kiszedtem pár elszáradt kúpvirág szárat is, meg ami még ősszel benne maradt. Zöldellt ott egy nagyra nőtt szeplőlapu is, azt hittem áttelel, de az utóbbi hetek fagyos hidege elvitte. Érdekes kék lett a fagyok után a levele. 

És találtam pár újabb krókuszt is, lilák, de az a krókusztelep, amiben elkezdtek nyílni, az vegyes lesz, ezek az első fecskék. 

Találtam virágtámasznak valókat is az OBI-ban, betonvasak, 6 mm vastagságú és kb. 2 m hosszú lehet. Vettem 3-at, csak kipróbálandó, hogy meg tudom-e csinálni. Sikerült, így most van 3 újabb virágtámaszom. 
Szépen elbattyogtam velük a diófához és a törzsénél hajlítottam meg, aztán letettem a földre és egy deszkát raktam rá és a deszka mellett felhajtottam a szárait. 
Nem én találtam ki, a neten láttam, hogy csinálják, egyszerű volt. Fogok még venni, de jó lenne hosszabb is, amiből magasabbat tudok csinálni. 

Nem igazán tudok mit kezdeni azzal, amikor valakivel hosszú évek, akár évtizedek múltán találkozom és rövid, alapvetően semmitmondó beszélgetés után azt mondja nekem, hogy "Semmit nem változtál". 
Mert mégis hogy érti? A szemében semmit nem változtam? Kívülről vagy belülről? 
Ha így van, akkor egyrészt nem lát jól a szemével, mert az ember (nemcsak én, hanem mindenki) változik. Öregszik, ráncai alakulnak ki, megőszül, megnő a haja vagy levágatja, lefogy, meghízik, vagy éppen sokkal jobban néz ki. Kisimul, megfiatalodik, mindez függ az életkörülményektől és a hozzáállástól is. 
Az ember kívülről biztosan változik, belülről pedig... hogy a bánatba állapítja meg bárki 5 perc alatt, hogy nem változtam? 

Tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a legtöbbször valami pozitívat akarnak mondani az emberek, de nekem nem esik jól, ha valaki azt mondja, hogy nem változtam. Egyrészt ez egy hazugság, amire nincs szükségem, nekem is van tükröm, de nem vagyok magammal békétlenségben, nem kell nekem a semmitmondó hízelgés. Az idő - ha tetszik, ha nem - meglátszik az emberen.
Másrészt - főleg ha a belsőt tekintjük - az ember igenis törekedjen arra, hogy változzon, hogy jobb legyen, fejlődjön és idővel némileg bölcsebbé váljék, satöbbi satöbbi... de ez a változás olyan dolog, amit nem lehet 5 perc alatt se felmérni, se meglátni. 
Szóval ha valaki azt mondja nekem, hogy "Semmit nem változtál", akkor azt annak értem ami, hazugságnak.
Nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy úristen, az elmúlt 30 év alatt nem fejlődtem volna semmit? Hiszen pontosan tudom, hogy mennyit és miben változtam és miben nem.
Azt is tudom én, hogy ez csak egy üres szófordulat, de ennyi idő után tényleg csak ez bír kijönni egy emberből? Ennyire üresek lennénk? És ennyire nem akarunk kapcsolódni a másik emberhez? Nulla igazi érdeklődés? És miért kell zsigerből rögtön hazudni? Miféle álságos jóakarat az, hogy úgy akarunk adni valami pozitívnak hangzót, hogy rögtön hazudunk valami olyat, amit igaziból magunk se gondolunk úgy. 
Ha egyáltalán pozitívnak szánja, aki mondja. mert pl. egy kövér embernél azt is jelentheti, hogy ugyanolyan dagadt vagy, mint régen. Ez a "Semmit nem változtál" szófordulat ennél fogva ráadásul kétértelmű is. 

Persze ezek sémák. Begyakorolt, megtanult, soha végig nem gondolt ostoba sémák és rengeteg van belőlük. Ezek mentén működik az emberek nagy többsége. 
Számomra egyet mutat nyilvánvalóan, hogy az illetővel az elmúlt hosszú években valami oknál fogva nem volt kapcsolatunk, nem beszélgettünk és ezt a semmitmondást figyelembe véve nem is fogunk. 

Egyébként a nemváltozásnak a legkiválóbb mutatója az az élethelyzet, amibe már nem megyünk bele. 
Ha volt egy vagy több rossz tapasztalatunk és annak hatására óvakodunk, őrizkedünk bizonyos helyzetektől, akkor abban biztosan nem változtunk, de legalábbis nem kockáztatunk mégegyszer, nem merjük megnézni magunkat egy olyan helyzet tükrében... mert félünk, hogy még a végén meglátnánk, hogy tényleg nem változtunk. És ez nem nevezhető pozitív dolognak.