Végre esett egy rendes eső. Tegnap is sok esett az éjjeli esők után, sőt ma éjjel is és még ma reggel is szemerkélő esőre ébredtem. 
A kert egyik részén megállt a víz, de több ilyen mélyedést akarok kialakítani, amik megtartják a csapadékot és csak lassan engedik leszivárogni a talajba. Ez a rész ott nem direkt van, elég agyagos az a rész, de ott hagyom, mert hasznosnak bizonyul... ha nagyon csapadékos idő lesz akkor nem, de az utóbbi időben nem fenyegetett bennünket a túl sok eső... és szerintem ez a jövőben is így lesz. 

Tegnap semmit nem csináltam a kertben, egyedül a káposztaféléket néztem meg... a földbolhák tesznek az esőre is, végül már csak azért fújtam le őket, hogy pusztuljanak, a karalábénak, a bimbóskelnek, a leveleskeleknek annyi. És ma már a dáliát is meglepték. Tényleg nem láttam még ilyet. 
Azon tanakodom, hogy a félig elpusztult, meghervadt dáliát kiássam-e vagy mi legyen. Ha most kiveszem a gumóit, azok garantáltan nem bírják ki jövő tavaszig. Inkább benne hagyom a földben és meglátom kihajt-e vagy mi lesz vele. 

 Szedtem megint egy adag zöldbabot, hosszút és furababot is, megint egy zacskó lett a fagyasztóba. Lassan gyűlik az idén, de a zöldbab is megint virágzik, még lesz rajta, ha valamitől tönkre nem megy. 

Ma délelőtt pedig, hogy nincs olyan nagyon meleg és a talaj is fel lazulva kicsit, gyorsan kirongyoltam és felhajtottam az egyik geotextilt, hogy megnézzem lehet-e villázni. Gyorsan ki is vittem a csodaásóvillát és egy kis darabot megint elhódítottam a parlagtól. 

 Elővettem 3 növénytámaszt is azok közül, amiket a múltkor vettem, mert a kisebbek már nem tartják meg a magasabb növényeket. Most le tudtam szúrni a talajba, így a sárga cickafarkat és egy nagy pillangóvirágot meg is támasztottam vele, a kicsiket pedig beraktam a krizantémok mellé, mert lassan igénylik. 

Eldöntöttem, hogy végül nem ültetem el az évelők magvait sem, már nincs annyi idő, hogy áttelelésre életképes egyedek fejlődjenek.  

Tulajdonképpen több dolgot is megcsinálhattam volna, de valamiért nincs kedvem. Nem tudom mi történt, hogy a kánikula vette-e ki, vagy ez a pusztulat, amit itt heteken át látnom kellett a sok erőfeszítés ellenére. Nem tudom... pedig szerintem az én kertem még viszonylag jó állapotban van. 
Kicsit úgy érzem magam most, mint a játékokban, amikor már látszik, hogy az ember végképp vesztésre áll, akkor hagyni az egészet a fenébe és újat kezdeni. 
Itt a kertben az "újat kezdeni" az a tavasz, így aztán kb. semmihez nincs kedvem, mert az még olyan messze van. 
És egyébként is, megint bennem van ez a mit keresek én itt érzés, de ha arra gondolok, hogy visszamennék Pestre, akkor  meg mit keresnék én ott. Hetek óta csúszom lefelé valami negatív érzelmi spirálon és nem tudok megállni. Nem találom a helyem. 
Biztosan belejátszik ez a lehetetlen, kiszámíthatatlan helyzet is ami a világban van, az emberben nincs jövőkép, mert most nem tudni mi lesz. Én elég biztonsági játékos vagyok, sőt, mondhatom, hogy alapból az a legfőbb mozgatórugóm és képes vagyok bármit beáldozni a (vélt) biztonságért, de most még olyan fogódzó sincs, amiről legalább el lehetne hinni, hogy biztonságot nyúlt az embernek. 
Nem tudom felsorakoztatni a pro és kontra érveimet a döntéseimnél, nem tudom számításba venni még a lehetetlent is, mert az utóbbi évek történései megmutatták, hogy azon túl is van bőven lehetetlen, amire álmodban sem számítasz. Így nehéz döntéseket hozni. 
Egyfolytában Duncan Shelley, Az elme gyilkosai című könyve jár az eszemben, mintha 20 évvel ezelőtt megírta volna, ami most a világban történik. Elolvasod azt a könyvet (érdemes mind a 3 kötetet végigolvasni) és nem szabadulsz attól az érzéstől, hogy tulajdonképpen ebben élsz, hogy tényleg ez van. Az utóbbi évekre visszatekintve pedig még erősebb ez az érzés.