Van, hogy az ember nem hisz a szemének... tegnap reggel nézek ki az ablakon és mit látok? Egy hatalmas kutya van hátul a tetőn és a macskák kajásdobozait nyalogatja. Istenbizony hirtelen nem voltam biztos, hogy akkor most ébren vagyok, vagy esetleg álmodom, de nem álmodtam, a kutya bizony ott…

Nem is tudom... elvileg ezek a macska lényezetek önálló és öntörvényű népség. Ezért is fogadtam be őket. Nagyon szeretem a kutyákat is, de a kutya olyan, mintha lenne az embernek egy négyéves gyereke, aki soha nem nő fel. Most azonban a macsekok kezdenek megint az agyamra menni, mert állandóan…

Nincs ennél a nehezen olvadó, mégis már összelottyadt, aztán megfagyott, majd újra kiengedett hónál kiábrándítóbb látvány. Alig várom, hogy végre teljesen elolvadjon. Olyan, mintha a föld valami rongyos, koszos ruhába lenne öltözve, a kert, mint egy szedett-vedett hajléktalan, cafatokban lógó…