Nem is tudom hogy fogjak hozzá, de jobb, ha csak úgy belecsapok a közepébe... eltűnt a Nyenyere. Most már bő egy hete nem láttam... 
Először nem is tűnt fel, rajtuk volt a párzás, hajtották őt nagyon a kandúrok, volt már máskor is, hogy majdnem két napig a színét se láttam, de most már túl régóta nem jelentkezett. 
Teljes ambivalenciában vagyok miatta, az egyik felem rémképeket lát, hogy mi minden történhetett vele, a másik felem pedig kicsit meg van könnyebbülve. 
Erős a gyanúm, hogy nem is él már, de jó lenne hinni valami tündérmesében, hogy valaki megetette, beleszeretett és befogadta, de sajnos nem fogom megtudni már... és mennyi esély van erre?
Sajnálom szegényt, akármi is történt vele, és bár nagyon nem akartam őt ide, azért csak megkedveltem kicsit. 
Szegény cica, tulajdonképpen nem is vele volt a bajom, hanem a helyzettel, hogy csak itt termett és nekem gondoskodnom kellett róla, pedig nem akartam már több cicát. Túl sok cica volt itt akkor egyszerre... én meg nehezen tűröm, ha a saját életemben, a saját udvaromban nem én döntök arról, hogy akarok-e gondoskodni egy állatról vagy nem. 

Tele vagyok nagyon ellentmondásos érzésekkel, mert fáj arra gondolni, hogy esetleg szenved(ett) valahol, ugyanakkor reggelente kicsit félve nézek az ablakba, hogy nehogy mégis itt legyen. 

Azok kedvéért, akik eddig nem olvasták a blogot, a Nyenyere egy kóborcica (volt?), aki kb. másfél éve beköltözött ide és nem ment el. Gondolom valaki bedobta ide az udvarba, mert meg akart tőle szabadulni, mert egy reggel csak úgy megjelent a semmiből, lepofozta a többi kinti cicát (akik Herkuló kivételével szinték kóborok - voltak, Marcika még élt akkor) és elette előlük a kaját. 
Nem örültem neki, nem is kedveltem túlzottan, egy púp volt a hátamon, de enni kapott és a tél végi nagyobb hidegekben az alagsorban adtam neki meleg helyet. 
Kis szeparációs szorongásos cica volt, állandóan nyávogott, szörnyű hangja volt és kiűzte innen a cicáimat az udvarból. 
Mióta nincs itt, azóta viszont béke van az udvarban, a saját cicáim, Elza és Böbike is végre benn vannak a kertben, nem is nagyon mennek el. Gyakorlatilag újra felfedezik a kertet, Böbike újra fára mászik, Elza pedig a nyomomban jár, vagy porfürdőzik és remélem majd a stressz és az állandó félelem is elmúlik belőlük. Még most is bennük van az állandó éberség és nézegetnek mindenfelé, mert a Nyenyere iszonyat visítással tudott rájuk rontani és űzte őket ki a kertből. Elza határozottabban gyakrabban kimegy, mert már szinte teljesen a veranda foglya volt. 
A Nyenyere sajnos terrorizálta az egész udvart. Ő ivaros cica volt, az én cicáim viszont nem azok és még Elzát - aki akkora mint egy tank - is lenyomta (nagy, hangos és néha véres verekedések voltak köztük), pedig a Nyenyerüs egy pici cica volt. Egyedül Herkulest nem zavarta, de Herkuló egy ivartalan kandúr, őt semmi nem zavarja, ha a hasa tele van.

Nyenyere. Nem írom, hogy R.I.P. - hátha talált magának másik helyet vagy őt találta meg valaki. Jó lenne ebben hinni. 

Remélem most már béke lesz itt. Azt megfogadtam már amikor a Marcit elaltattuk, hogy több kóborcicán nem esik meg a szívem. Ezek, ha egyszer is enni kapnak, nem mennek el többé és nem akarok se macskamentő lenni, se a környék rémes macskásnénije. Arról nem is beszélve, hogy mennyibe kerül az etetésük és az orvosi ellátás.
Látom az állatorvosnál, hogy hányan vannak ott, akik rengeteg mentett macskával küzdenek és a történeteiket hallgatva is arra jutottam, hogy én nem szeretném, hogy valami úgy határozza meg az életem menetét, hogy az akaratom ellenére csak úgy belekeveredtem. 
Ezért is tudok most kicsit megkönnyebbült lenni, azzal együtt, hogy a cicát végtelenül sajnálom és főleg azt is látom, hogy ezek a szerencsétlenek mennyire fogyóeszközök itt falun és mennyire nem törődik velük senki. 
Ugyanakkor nem ítélkezem, mert azt is látom, aki nap, mint nap kimegy az erdőre a kis hátizsákjával, hogy ne lássák, hogy tüzelőt hord be benne, mert szégyelli, hogy nincs... akinek ilyen gondja van, az nem a macskát fogja etetni, se babusgatni, se ivartalaníttatni. 

Szóval most rossz is, meg jó is... de nem akarok álságos lenni és tudom, hogy szívtelenül hangzik, inkább jó... de azért egy búcsúbejegyzés a Nyenyerüsnek is kijár. 

A sors iróniája, hogy éppen ma találtam egy levelet a postafiókomban, még decemberben írt valaki, hogy befogadná... nem láttam, nem nézem azt a fiókot, azt se tudtam, hogy a mailcímem egyáltalán látható és címezhető vagyok. 
Kérlek, hogy ne is írjatok oda, mert nem nagyon nézem. 
Ha néztem volna, akkor lehet, hogy most főúri dolga lenne valakinél, aki szereti őt. 

Hát... ez a történet sajnos másképp alakult a Nyenyere számára, de az én cicáim számára is és ez a fontos. 

Böbike végre a kertben játszik és fára mászik.

Elzu is jól érzi magát és egyre többet kinn lebzsel.

Herkuló napozik. Számára semmi nem változott, talán annyi, hogy most már nyugodtan jöhet és minden simit ő arat le, mert a Nyenyerüs azért néha őt is lepofozta. 

-4 fok van ma reggel... nem is mondok már semmit... 
Egész éjjel égtek a nagy tüzek fenn hegyen egy gyümölcsösben, de mostanra már csak a füst száll, pedig még nagyon hideg van, bár a füst is melegít és a talaj is biztos felmelegedett a sok tűztől, talán már nem tud megfagyni. 
Az előrejelzést tekintve a gazdának lesz még pár nemalvós, tüzeskedős éjszakája a héten. 
Nekem nem lesz gondom az idén a befőzéssel, se a szilvával, se az őszibarackkal, bár egyik se volt még teljesen nyitva, de szerintem ez túl hideg ahhoz, hogy a virágok megússzák és beporzók se nagyon vannak ilyen hidegben és nem is csak ez az egy fagyos napunk ígérkezik. 

Tegnap itt nálunk kellemetlen hideg volt napközben is, 11 fok volt a legmagasabb, de olyan viharos, hideg, északi szél fújt, hogy nem volt jó kinn lenni. 
Ennek ellenére kimentem és kivágtam a borostyánt, sőt, a talajról is felszedtem a nagyokat... rengeteg tő, újak is, legyökerezettek is. 
Nagy halommal lett, majd le fogom aprítani, de azt a területet fel kell villáznom és kiszedni a töveket és a rengeteg magoncot is, különben állandóan a borostyánnal fogok küzdeni. Azon gondolkodtam, hogy a létrát is kiviszem és ameddig csak elérem, levagdosom róla a magokat, mert ha azt is széthullatja, akkor még évekig elszórakozhatok vele. Lehet, hogy így is... 

A magnóliát még meg se néztem, de azért nem panaszkodom, mert az idén is mutatott valamit magából, ha nem is nyílt ki teljesen, de pár napig szép volt. 

Szépen szaporodik a Kertfelezőben a kis meténg is a tuják alatt. 

Ezek a jácintok mindig később virágoznak, mint az előkertben lévők, mert itt hűvösebb van ezen a részen, de a színe mindent visz. Imádom ezt a kéket! 

Befejeztem a szegélykövek lerakását a terasz mellett (szerintem nem lett nagyon kókány), de nem tudom, hogy szeretnék-e a kert többi pontján is ilyet. 
 
A terasz mellett jó, mert az is épített elem, de a többi részen nekem sokkal jobban tetszik a terméskő, a maga szabálytalanságával. 
Sőt nekem az is tetszik (más kertekben is), amikor nincs is szegély, csak tart valameddig a fű, kicsit rábókolnak a növények, de azt azért magam is tapasztalom, hogy elég nehéz megtartani a határokat, mert a fű is terjeszkedik (főleg a fehér here) és a növények is terjeszkednek, márpedig a fűnyíróval vagy a kaszával is haladni kell valahogy. 
Talán még nem élére, hanem inkább lapjára fektetett téglaköveket tudok elképzelni, lehet, hogy úgy kellett volna raknom a terasznál is?  Egyelőre így marad, mert nincs az az isten, hogy ezt én most felszedjem. 
Majd jönnek a szélébe a pázsitviolák és a phloxok és akkor nem lesz ilyen "kiabálós". 

Van egy ösvény, ahol egy kis, kézi gyepszegélyvágóval levágtam és kiszedtem a füvet (úgyis belenő megint az ágyásba), de nem az a fajta nagyon művi lett, amit főleg angol kertekben lehet látni, mintha ollóval vagy késsel vágták volna el a gyepet. Azt nem szeretem, olyan műfű érzésem van tőle. 
Lehet, hogy ide teszek majd még téglaköveket, de ide már fektetve.

Újravetettem másik földbe (harmadszor) a palermo paprikákat is, jó késő van, de nem akarok lemondani róla. Áztattam egy éjszakát a magokat most is, majd kiderül mi lesz belőle. 

Ezek itt a képen pedig a kicsírázott Kleopátra tűje magok, párat cserépbe ültettem, szintén már harmadszor, másik földbe... ezek is alig élnek, illetve ezeket, amik a kistányéron vannak, így papírostól föld tetejére tettem, azok is elkókadtak... nem tudom mi van.  

Bezzeg a borostyán, annak van magja és kel is ezerrel és ezer darab belőle. Alig győzöm kihúzkodni, így aztán megszületett a borostyán halálos ítélete, de nemcsak ezért, hanem azért is, mert már a negyedik életfát fonja be. 
Olyan vastag már a törzse, mint a karom, le fogom vágni és azokat is felszedem, amik a földön futnak, csak valami nagyon szabályozható mennyiséget hagyok a tuják alatt. 

Ez a törzse, ami a képen keresztben van. 

Idén tavasszal egyébként már eddig is nagy vérengzést rendeztem a kertben, a két loncot is teljesen visszavágtam, azt hiszem a nagy lonc visszavágását nem is említettem.
Egy szárat hagytam ott is (mint lenn az ólon lévő loncnál), de az összes szár fel volt (van) mászva az életfákra, összetekeredve... ne lehetett lecibálni az összeset, lesz is ronda elszáradt levéltömeg nemsokára, ahogy majd a borostyából is, miután levágtam. 

A rózsaszín ibolyáim nagyon meghálálták, hogy kiszedtem mellőlük a kéket, olyan szépen kinyíltak, de már látom, hogy van másutt is a kertben, majd erre is ügyelni kell, különben mindenütt lesz belőle. 

Ezt a részt most itt úgy szeretem a magnólia alatt, nyílnak a nárciszok, a kék jácintok, a rózsaszín ibolya, de ott van az Erica is és mellette a hunyor. 
Aztán majd teljesen átfog változni a képe, amikor kinyílnak az indás ínfüvek, a hófehér erdei szellőrózsák, az olocsán csillaghúr, a phloxok és az íriszek is. 
Jó látni, ahogy az időjárással változik a kert arca. :) 

Ma reggel 0 fok volt, de holnapra már jóval hidegebbet ígérnek. Letakartam a frissen kihajtott borsómat is, de csak az egyik ágyásra volt elég a fagyvédő fóliám... 
Bebugyoláltam a két datolyaszilvát és a két japán juhart, a többit már nem. Az előkertben van a két selyemmirtusz, de a ház legalább 5 fokot jelent és egyébként se látom rajtuk nyomát se rügynek, se életnek, az is lehet, hogy kimúltak... nagyon sajnálnám. 
A kis jujubán még gondolkodom...