Nem is tudom hogy fogjak hozzá, de jobb, ha csak úgy belecsapok a közepébe... eltűnt a Nyenyere. Most már bő egy hete nem láttam...
Először nem is tűnt fel, rajtuk volt a párzás, hajtották őt nagyon a kandúrok, volt már máskor is, hogy majdnem két napig a színét se láttam, de most már túl régóta nem jelentkezett.
Teljes ambivalenciában vagyok miatta, az egyik felem rémképeket lát, hogy mi minden történhetett vele, a másik felem pedig kicsit meg van könnyebbülve.
Erős a gyanúm, hogy nem is él már, de jó lenne hinni valami tündérmesében, hogy valaki megetette, beleszeretett és befogadta, de sajnos nem fogom megtudni már... és mennyi esély van erre?
Sajnálom szegényt, akármi is történt vele, és bár nagyon nem akartam őt ide, azért csak megkedveltem kicsit.
Szegény cica, tulajdonképpen nem is vele volt a bajom, hanem a helyzettel, hogy csak itt termett és nekem gondoskodnom kellett róla, pedig nem akartam már több cicát. Túl sok cica volt itt akkor egyszerre... én meg nehezen tűröm, ha a saját életemben, a saját udvaromban nem én döntök arról, hogy akarok-e gondoskodni egy állatról vagy nem.
Tele vagyok nagyon ellentmondásos érzésekkel, mert fáj arra gondolni, hogy esetleg szenved(ett) valahol, ugyanakkor reggelente kicsit félve nézek az ablakba, hogy nehogy mégis itt legyen.
Azok kedvéért, akik eddig nem olvasták a blogot, a Nyenyere egy kóborcica (volt?), aki kb. másfél éve beköltözött ide és nem ment el. Gondolom valaki bedobta ide az udvarba, mert meg akart tőle szabadulni, mert egy reggel csak úgy megjelent a semmiből, lepofozta a többi kinti cicát (akik Herkuló kivételével szinték kóborok - voltak, Marcika még élt akkor) és elette előlük a kaját.
Nem örültem neki, nem is kedveltem túlzottan, egy púp volt a hátamon, de enni kapott és a tél végi nagyobb hidegekben az alagsorban adtam neki meleg helyet.
Kis szeparációs szorongásos cica volt, állandóan nyávogott, szörnyű hangja volt és kiűzte innen a cicáimat az udvarból.
Mióta nincs itt, azóta viszont béke van az udvarban, a saját cicáim, Elza és Böbike is végre benn vannak a kertben, nem is nagyon mennek el. Gyakorlatilag újra felfedezik a kertet, Böbike újra fára mászik, Elza pedig a nyomomban jár, vagy porfürdőzik és remélem majd a stressz és az állandó félelem is elmúlik belőlük. Még most is bennük van az állandó éberség és nézegetnek mindenfelé, mert a Nyenyere iszonyat visítással tudott rájuk rontani és űzte őket ki a kertből. Elza határozottabban gyakrabban kimegy, mert már szinte teljesen a veranda foglya volt.
A Nyenyere sajnos terrorizálta az egész udvart. Ő ivaros cica volt, az én cicáim viszont nem azok és még Elzát - aki akkora mint egy tank - is lenyomta (nagy, hangos és néha véres verekedések voltak köztük), pedig a Nyenyerüs egy pici cica volt. Egyedül Herkulest nem zavarta, de Herkuló egy ivartalan kandúr, őt semmi nem zavarja, ha a hasa tele van.
Nyenyere. Nem írom, hogy R.I.P. - hátha talált magának másik helyet vagy őt találta meg valaki. Jó lenne ebben hinni.
Remélem most már béke lesz itt. Azt megfogadtam már amikor a Marcit elaltattuk, hogy több kóborcicán nem esik meg a szívem. Ezek, ha egyszer is enni kapnak, nem mennek el többé és nem akarok se macskamentő lenni, se a környék rémes macskásnénije. Arról nem is beszélve, hogy mennyibe kerül az etetésük és az orvosi ellátás.
Látom az állatorvosnál, hogy hányan vannak ott, akik rengeteg mentett macskával küzdenek és a történeteiket hallgatva is arra jutottam, hogy én nem szeretném, hogy valami úgy határozza meg az életem menetét, hogy az akaratom ellenére csak úgy belekeveredtem.
Ezért is tudok most kicsit megkönnyebbült lenni, azzal együtt, hogy a cicát végtelenül sajnálom és főleg azt is látom, hogy ezek a szerencsétlenek mennyire fogyóeszközök itt falun és mennyire nem törődik velük senki.
Ugyanakkor nem ítélkezem, mert azt is látom, aki nap, mint nap kimegy az erdőre a kis hátizsákjával, hogy ne lássák, hogy tüzelőt hord be benne, mert szégyelli, hogy nincs... akinek ilyen gondja van, az nem a macskát fogja etetni, se babusgatni, se ivartalaníttatni.
Szóval most rossz is, meg jó is... de nem akarok álságos lenni és tudom, hogy szívtelenül hangzik, inkább jó... de azért egy búcsúbejegyzés a Nyenyerüsnek is kijár.
A sors iróniája, hogy éppen ma találtam egy levelet a postafiókomban, még decemberben írt valaki, hogy befogadná... nem láttam, nem nézem azt a fiókot, azt se tudtam, hogy a mailcímem egyáltalán látható és címezhető vagyok.
Kérlek, hogy ne is írjatok oda, mert nem nagyon nézem.
Ha néztem volna, akkor lehet, hogy most főúri dolga lenne valakinél, aki szereti őt.
Hát... ez a történet sajnos másképp alakult a Nyenyere számára, de az én cicáim számára is és ez a fontos.
Böbike végre a kertben játszik és fára mászik.
Elzu is jól érzi magát és egyre többet kinn lebzsel.
Herkuló napozik. Számára semmi nem változott, talán annyi, hogy most már nyugodtan jöhet és minden simit ő arat le, mert a Nyenyerüs azért néha őt is lepofozta.
