Tegnap szinte a hányingerig sírtam magam a Marci miatt, vagy talán nem is csak miatta, mintha valami még kijött volna az Ő elvesztése feletti fájdalommal együtt. Mintha átszakadt volna bennem valami gát... vagy beleléptem volna valami fájdalom cunamiba. Mintha felébredt volna valami nagyobb, valami jóval mélyebben lévő feldolgozatlan, elvarratlan dolog bennem, vagy talán nem is az én fájdalmam ez az összes, hanem összerezegtem valahogy a világ fájdalmával. Nem tudom... azt tudom, hogy amikor valami reakció jóval nagyobb az elvárható indokoltnál, akkor ott a mélyben nagyon felrezeg valami az emberben. 

Olyan képek maradtak meg Marciról bennem, amikor pl. még az éjszaka leple járt ide maradékokat vadászni hátra a tetőre, hogy kapkodta fel a szétszórt és az edényekben lévő szárazkaja darabkákat és egyszer biztos poloskát kaphatott be (oda dobáltam ki a benn leölt polosokat), mert iszonyatosan elkezdett köpködni. Jaj, teljesen kiborult szegény, fröcskölt a nyála, de annyira nevetséges volt a meglepett kis képével... szeretném azt a képet őrizni róla... több polost utána már nem dobtam ki hátra a tetőre. 
Úgy járt itt, mintha egy szellem lenne, sokáig nem is láttam őt, csak a kaja tűnt el rendre. :)
Sokáig így volt, nem akartam már több kóbor cicát etetni, de egyszer megesett rajta a szívem, mert olyan szakadt volt, jött az ősz és a hideg és onnantól kezdve idejárt enni. Nem tudom hol lakott, de sokáig nem töltötte itt a napokat. Néha láttam őt a szőlő alatt hűsölni, de nem gyakran volt benn az udvarban. Tulajdonképpen akkor költözött be az udvarba, amikor beteg lett. 

Tanító Cica lett a Marciból, mert bizony rá kellett jönnöm, hogy nem elég, hogy megesik az ember szíve és kiteszi azt a kis kaját. Ez egyben már köteléket is jelent, érzelmi köteléket és kötelességet is, hogy gondoskodni kell róla, mert az állat számít rá és ő is kötődni kezd.
Ennek bizony komoly érzelmi és anyagi vonzatai vannak, nem csak annyi, hogy az ember tetszeleghet önmaga és mások előtt is, mert enni ad egy jószágnak és ettől ő milyen nagyszerű ember lesz. 

Ebből okulva azt hiszem több kóborcicát már nem fogok befogadni, de még etetni sem. Van 3 (hivatalosan is befogadott éncicám), Böbike, Elza és Herkules és - ugye - negyediknek a mostohagyerek, a Nyenyere. Azért mostohagyerek, mert kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, seprővel is kergettem, de egyszerűen ideköltözött az udvarba, mintha nem is az én kertem lenne. Én csak tudomásul vehetettem, hogy akkor most ő onnantól kezdve itt lakik és persze őt is kosztolni kell. Lassan másfél éve, hogy itt van, nem tudok túladni rajta, pedig már minden elképzelhető felületen meghirdettem. 
A MosogatóCica már majdnem elszokott innen, ő biztos lakik valahol és nem is jön minden nap. Néha kap egy kis tálka szárazkaját, de mást nem és már nem adok neki mindig, sőt be fogom szüntetni a tálkákat is. 
Nem szeretnék macskamenhellyé válni és most, hogy a Marcika elment, megfogadom a tanítását és változtatni fogok a dolgokon. 

A Nyenyerét ugyan tegnap beköltöztettem a Marci helyére az alagsorba, mert ő eddig kinn volt. Kapott a nagy hideg miatt egy régi paplant, hosszában kettéhajtottam és még több rétegbe hajtottam, úgy aludt benne, belebújva. Tegnap végül paplanostul beköltöztettem őt. 
Ma reggel (nem kis izgalommal) mentem le, de semmi ramazulit nem csinált odabenn, aludt még, amikor lementem. 
Azt még bevállalom, hogy a Nyenyerüst ivartalaníttatom, aztán keresek neki gazdát. Azt szeretném, hogy csak a 3 saját cicám maradjon.
Arra már jó ideje ügyelek, hogy ne maradjon kinn felesleges, maradék étel (Herkuló és a Nyenyerüs kinn eszik), hogy ne jöjjön ide megint idegen macska enni. Egy időben még a róka is idejárt zabálni az ablakomba... sőt, biztos emlékeztek, még egy kövér patkány is itt zabált, basszus, még fordult is többször, úgy hordta el a macskatápot, de Elza végül elkapta a dagadt grabancát. 

Fel kell készülnöm majd lelkileg arra is, hogy már Herkuló sem lesz velünk sokáig. Egyre nehezebben eszik, egyre kevésbé használ neki az időnként adagolt szteroid. 
A csipet lepketapló gombát is kapja, de eddig nem láttam, hogy használna neki, az igaz, hogy ahol olvastam, ott még 6 hónapot is írnak, mire használt, de Herkulónak már szerintem nincs annyi ideje. Annak ellenére sem, hogy még tudja pocakosra enni magát a CicaÚr, de egyre több a fájdalma. Nem fogok elmenni vele annyira a végsőkig, mint Marcival... hamarabb kellett volna elengednem őt is. 

Ma Marcikát elaltattuk. 

Édes, Kis Drága MókaKépűkém, ez lett a móka vége. Egy nyomorult seb miatt... olyan sok dolog kavarog most bennem, hogy talán ha így vagy úgy, vagy másképp csináltam volna, de alapvetően már mindegy. Marcinak már mindegy. 

Előttem van a végtelenül fáradt tekintete. Tegnap magyaráztam neki, hogy muszáj lenne elmennünk az orvoshoz, abban reménykedtem, hogy megérti. Odanyomta kis homlokát az enyémhez, úgy vettem, hogy beleegyezett.
Már napok óta próbálkoztam elvinni, de nem lehetett betenni a hordozóba, mert a 4 lábával és az összes körmével ezerfelé kapaszkodott, hogy ne tudjam beletenni. 
Aztán utána mindig elrejtőzött... 
Végül ma úgy döntöttem, hogy akkor beteszem egy dobozba, mert a dobozt minden cica szereti (nem is tudom miért nem jutott eszembe hamarabb) és úgy vittem el őt, de nem rendelt a doki, sőt a városban a másik sem, ezért elmentünk egy másik városba itt a közelben. 
És amikor odaértünk, azt láttam, hogy a Marci ott a dobozban valamiért addigra feladta. Csak feküdt, a doki először azt mondta, hogy altassuk, aztán, hogy talán még megpróbálhatunk valamit, de ránéztem a fáradt kis cicára és azt mondtam, hogy ne kínozzuk tovább... talán már eddig se kellett volna. 

Nem állítom, hogy bizonyos fokig ne lennék megkönnyebbülve, mert legalább nem szenved már és ennyi tehetetlenséget, amit átéltem ez alatt egész idő alatt, soha többé nem szeretnék érezni. 
Ugyanakkor azt hiszem éppen emiatt a tehetetlenség miatt nem tudom azt érezni, hogy mindent megtettem, mert a legtöbbször fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Hogy fogjam meg, hogy vigyem be, hogy tegyem be a hordozóba, ha nem tudtam valamelyiket megoldani, akkor mi legyen, hogy kezeljem. Akármit csináltam, nem gyógyult be az a kurva seb, bár ha orvoshoz vittem, akkor sem. 

Édes, Kis Kóborkám, azt hitte majd itt otthonra talál, aztán csak a halálát találta meg nálam... 
Fagyott a föld is, nem tudtam eltemetni. Kivittem az erdőbe és találtam egy nagy fa tövében egy mélyedést, olyat, amilyenbe a filmekben szoktak elbújni, oda tettem bele. Hordtam oda köveket, de csak körberaktam, egyszerűen képtelen voltam rárakni a kis testére a köveket... 

 Drága Kiscicám, remélem a lelked már egy sokkal jobb helyen van! 

-11 fok volt ma reggel, még most is -9 van, amikor írom a bejegyzést. 
Nagyon örülök, hogy betakargattam a fáimat, remélem még a nagy fügén is ér valamit az a fagyvédő szövet, de a következő télen már nem fogom tudni betakarni, mert a nyáron biztos nagyra fog nőni. 

A velencei kutyatej szegény teljesen elalélt a hidegben, meglátom mi marad belőle. Ha más nem, tőről biztos újra fog hajtani. Ha nem, akkor nem ebbe a kertbe való. 

 Megraktam a madáretetőt is már korán, bár úgy szoktam, hogy sötétedés előtt pakolom meg, hogy reggel ne kelljen azonnal kirohanni, amikor a kis madárkák már felkeltek és ennének. 
Kb. 60-70 kg napraforgót raktam már ki nekik, talán még 10 kg-t kell vennem. Az idén kevesebb faggyúgömböt vettem, egyrészt nem nagyon volt a környező boltokban, másrészt nagyon drága lett. 
Most, ezeken a hidegebb napokon lóg nekik kettő mindig az etetőn, hogyha kifogyna a mag, akkor legyen mihez nyúlniuk. 
Remélem a március már melegebb lesz és jönnek elő bogarak. Meg fogom látni, mert amikor már nem jönnek és nem fogy annyira a napraforgó, akkor már el tudják látni magukat. Anélkül is biztos el tudnák, de így segíti a túlélésüket, hogy van egy biztos kajaforrás nekik.
Az idén alig volt veréb és más madár, nem is tudom hová lettek a madarak... egyre kevesebb van évről évre. Ebben az évben főleg széncinkék jönnek az etetőre, fakopáncsot láttam egyszer, de mostanában a csuszkát se látom, sőt a szajkókat sem nagyon látom, ellenben van rengeteg ragadozó madár. Gondolom sok a pocok a tavalyi meleg és viszonylag száraz nyár után. 

Ma salátát tervezek vetni és pár virágot is. Benn az ablakban már jó meleg van, süt a nap, az is melegíti őket. Nem kell egyszerre sok, a salátát majd szakaszosan akarom vetni, illetve direkt úgy vannak összeválogatva a fajták, hogy lehessen nyáron is termeszteni és ősszel is. Aztán majd kiderül mi lesz belőle, lesz-e víz az idén, akár eső formájában, akár a kútban, mert ez a nagy szárazság biztos a kútnak se kedvez. 
Valahogy az esővíz gyűjtését is meg kéne már oldani... évek óta tervezem, de ahhoz át kellene alakítani a csatornát több helyen, beépíteni a kifolyókat és nem utolsósorban víztartályokat venni. Lehet, hogy majd szépen egyesével fogom megoldani. 
A legfőbb visszatartó erő eddig az volt, hogy minden hely olyan, ahová le lehetne telepíteni az esővíztartályt, hogyha túlfolyik egy-egy nagyobb zivatarnál, akkor kárt okozna a túlfolyó víz.