Tegnap szinte a hányingerig sírtam magam a Marci miatt, vagy talán nem is csak miatta, mintha valami még kijött volna az Ő elvesztése feletti fájdalommal együtt. Mintha átszakadt volna bennem valami gát... vagy beleléptem volna valami fájdalom cunamiba. Mintha felébredt volna valami nagyobb, valami jóval mélyebben lévő feldolgozatlan, elvarratlan dolog bennem, vagy talán nem is az én fájdalmam ez az összes, hanem összerezegtem valahogy a világ fájdalmával. Nem tudom... azt tudom, hogy amikor valami reakció jóval nagyobb az elvárható indokoltnál, akkor ott a mélyben nagyon felrezeg valami az emberben. 

Olyan képek maradtak meg Marciról bennem, amikor pl. még az éjszaka leple járt ide maradékokat vadászni hátra a tetőre, hogy kapkodta fel a szétszórt és az edényekben lévő szárazkaja darabkákat és egyszer biztos poloskát kaphatott be (oda dobáltam ki a benn leölt polosokat), mert iszonyatosan elkezdett köpködni. Jaj, teljesen kiborult szegény, fröcskölt a nyála, de annyira nevetséges volt a meglepett kis képével... szeretném azt a képet őrizni róla... több polost utána már nem dobtam ki hátra a tetőre. 
Úgy járt itt, mintha egy szellem lenne, sokáig nem is láttam őt, csak a kaja tűnt el rendre. :)
Sokáig így volt, nem akartam már több kóbor cicát etetni, de egyszer megesett rajta a szívem, mert olyan szakadt volt, jött az ősz és a hideg és onnantól kezdve idejárt enni. Nem tudom hol lakott, de sokáig nem töltötte itt a napokat. Néha láttam őt a szőlő alatt hűsölni, de nem gyakran volt benn az udvarban. Tulajdonképpen akkor költözött be az udvarba, amikor beteg lett. 

Tanító Cica lett a Marciból, mert bizony rá kellett jönnöm, hogy nem elég, hogy megesik az ember szíve és kiteszi azt a kis kaját. Ez egyben már köteléket is jelent, érzelmi köteléket és kötelességet is, hogy gondoskodni kell róla, mert az állat számít rá és ő is kötődni kezd.
Ennek bizony komoly érzelmi és anyagi vonzatai vannak, nem csak annyi, hogy az ember tetszeleghet önmaga és mások előtt is, mert enni ad egy jószágnak és ettől ő milyen nagyszerű ember lesz. 

Ebből okulva azt hiszem több kóborcicát már nem fogok befogadni, de még etetni sem. Van 3 (hivatalosan is befogadott éncicám), Böbike, Elza és Herkules és - ugye - negyediknek a mostohagyerek, a Nyenyere. Azért mostohagyerek, mert kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, seprővel is kergettem, de egyszerűen ideköltözött az udvarba, mintha nem is az én kertem lenne. Én csak tudomásul vehetettem, hogy akkor most ő onnantól kezdve itt lakik és persze őt is kosztolni kell. Lassan másfél éve, hogy itt van, nem tudok túladni rajta, pedig már minden elképzelhető felületen meghirdettem. 
A MosogatóCica már majdnem elszokott innen, ő biztos lakik valahol és nem is jön minden nap. Néha kap egy kis tálka szárazkaját, de mást nem és már nem adok neki mindig, sőt be fogom szüntetni a tálkákat is. 
Nem szeretnék macskamenhellyé válni és most, hogy a Marcika elment, megfogadom a tanítását és változtatni fogok a dolgokon. 

A Nyenyerét ugyan tegnap beköltöztettem a Marci helyére az alagsorba, mert ő eddig kinn volt. Kapott a nagy hideg miatt egy régi paplant, hosszában kettéhajtottam és még több rétegbe hajtottam, úgy aludt benne, belebújva. Tegnap végül paplanostul beköltöztettem őt. 
Ma reggel (nem kis izgalommal) mentem le, de semmi ramazulit nem csinált odabenn, aludt még, amikor lementem. 
Azt még bevállalom, hogy a Nyenyerüst ivartalaníttatom, aztán keresek neki gazdát. Azt szeretném, hogy csak a 3 saját cicám maradjon.
Arra már jó ideje ügyelek, hogy ne maradjon kinn felesleges, maradék étel (Herkuló és a Nyenyerüs kinn eszik), hogy ne jöjjön ide megint idegen macska enni. Egy időben még a róka is idejárt zabálni az ablakomba... sőt, biztos emlékeztek, még egy kövér patkány is itt zabált, basszus, még fordult is többször, úgy hordta el a macskatápot, de Elza végül elkapta a dagadt grabancát. 

Fel kell készülnöm majd lelkileg arra is, hogy már Herkuló sem lesz velünk sokáig. Egyre nehezebben eszik, egyre kevésbé használ neki az időnként adagolt szteroid. 
A csipet lepketapló gombát is kapja, de eddig nem láttam, hogy használna neki, az igaz, hogy ahol olvastam, ott még 6 hónapot is írnak, mire használt, de Herkulónak már szerintem nincs annyi ideje. Annak ellenére sem, hogy még tudja pocakosra enni magát a CicaÚr, de egyre több a fájdalma. Nem fogok elmenni vele annyira a végsőkig, mint Marcival... hamarabb kellett volna elengednem őt is.