Én az a fajta utazó vagyok, aki állandóan elrongyol a csapattól. Ettől függetlenül nem szoktam elveszni és még sose vártak rám, pedig egy párszor utólag gondoltam csak végig, hogy valójában mekkotra veszélybe sodortam magam, de hát valamitől meg kell halni, nem? :)
Először 2017-ben jártam az USA Nyugati Parton és azóta is mindig mondogatom, hogy az Isten nagyon jókedvében volt és nagyon szerette az ottaniakat, amikor a nyugati partot teremtette, mert valami eszelősen gyönyörű. 
Nem tudom, hogy más is így látja-e, de nekem a tótumfaktum lett, annyira, hogy 2018-ban vissza is mentem, mert találtam egy olyan utat, amiben jóval több nemzeti park volt, mint amiket én láttam és persze ugyanazok is mégegyszer, de ezt nem lehet elégszer látni. Aztán jött ez a ház és a kert és kikapcsolódott bennem az utazhatnék, pedig annyit bolyongtam a világban előtte. Aztán jött a pandémia is, szóval 2018 óta nem voltam sehol, de a nyugati part most is visszahúz. 
Azt hiszem ha valaki megkérdezné, hogy itt hagynám-e az imádott kertemet, ha adna egy nagy lakóbuszt, amivel szabadon csavaroghatok az USA nyugati részén, hát... asszem erősen kísértésbe esnék. 
Olyan lettem a nyugati parti utazások után, mint aki hazaért végre, vagy mint aki megtalálta végre amit keresett. Mindig az volt az elvem, hogy a világ olyan hatalmas, hogy nem érdemes ugyanoda visszamenni, de ezután bennem valami kialudt és ha lesz legközelebb, akkor vissza fogok menni harmadszor is. Mert mindig van új látnivaló, olyan rengeteg dolog van ott és minden olyan monumentális, hogy nem is lehet azt mondani, hogy az ember ugyanoda megy vissza. 

Ezeket a képeket valahol a 66-os út mellett fotóztam, talán Kingman környékén, nem biztos, nem írtam fel sajnos, de utána nem sokkal Seligman-ba érkeztünk. Csak megszálltunk itt, de reggel az indulás előtt kimentem a szálloda mellé a hegyre bóklászni és ezeket találtam.  :)