"Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem a Himalája-régió térképe fölé hajolva töltötték az iskolás éveiket – vannak egyáltalán ilyen emberek? –, Bhután egy kis ország Nepáltól keletre, Tibettől délre és Bangladeshtől kissé északra. Az a fajta hely, ami könnyen elkerülhette a figyelmed, ha a sonka a szendvicsedből éppen rossz helyre esett a térképen. Ugyanezt elmondhatjuk Európa országainak legalább a feléről, de Bhutánt kihagyni óriási hiba lenne, mert ez, egészen egyszerűen a legközelebbi hely a földi mennyországhoz.
Egy mindentől távoli, érintetlen királyság, az áthatolhatatlan Himalája hegyvonulat mögött. Az 1960-as évekig Bhutánnak nem volt saját valutája, telefonvonalai, és a televízió is csak 1999-ben ért el ide. Az emberek figyelme sokkal inkább fordult a belső értékeik gondozására, semmint a materiális jólétre. Maga Bhután királya volt az, aki az 1980-as években a nemzet haladását bruttó nemzeti összboldogságban mérte bruttó nemzeti össztermék helyett.
Egy ország teli arany tetejű templomokkal, amelyek a legvalószínűtlenebb sziklaszirteken helyezkednek el, és ahol imazászlókat csapkod a szél a mély, hegyi szakadékokban, és a szerzetesek kántálása tölti be a tömjénszagú hetedik századi templomokat – Bhutánt a varázslat ereje hatja át. És mindez ott volt akkor, amikor a fiatal királynő megjelent Őszentsége rezidenciáján.
Szokásos helyemen voltam az ablakpárkányon, a reggeli napon sütkérezve, amikor hallottam, hogy Lobsang bejelenti őt. Azokra a szavakra, hogy „Őfelsége a királynő”, a hátamra fordultam és hátralógattam a fejem az ablakpárkányról.
Még fejjel lefelé nézve is láttam, hogy különlegesebb lény volt. Törékeny termetű, bőre arany színű, haja sötét és dús, magával ragadó jelenség! Hagyományos bhutáni kirában – gazdagon hímzett bokáig érő ruha – majdhogynem babaszerűnek tűnt. Mégis, ahogy mozgott, természetes és megjátszás nélküli volt, és igazán barátságos személyiségről tanúskodott.
Néztem, ahogy átadja Őszentségének a szokásos fehér sálat, meghajtja a fejét, és a szívére teszi a kezét az odaadás jeleként. Az ünnepélyes köszöntő után körülnézett, mielőtt leült – és azonnal meglátott engem.
Találkozott a tekintetünk, és bár nem sokáig néztük egymást, valami fontos történt. Azonnal tudtam, hogy közénk tartozik.
Egy macskabarát.
Ahogy leült, lesimította a kirát az ölében, mintha várná, hogy mi következik. Legördülve az ablakpárkányról a szőnyegre ugrottam és bemutattam egy napüdvözlést gyönyörűen előrenyújtva a mellső mancsaimat, majd egy fordított napüdvözlést félénken a hátsó részemre ereszkedve, végül elindultam, oda, ahol ült. Felugrottam az ölébe, azonnal elhelyezkedtem, ő pedig elkezdte simogatni a nyakamat, és mindketten úgy éreztük mintha régi barátok lennénk. 
Az emberek igen kis részének van meg az a veleszületett képessége, hogy érti a macskák hangulatváltozásait: hogyan különbözhet teljesen az, amit az egyik pillanatban szeretnénk attól, amit pusztán néhány pillanattal korábban akartunk. Csak néhány ember tudja, hogy nem szabad addig simogatni egy macskát, amíg rá nem kényszerülünk, hogy megforduljunk és egy éles harapással jelezzük, hogy már nem szeretnénk – általában a mutató ujjnak címezve. Egy nagyon kis százalékuk érti, hogy csak azért, mert az egyik nap hatalmas szájnyalogatás közepette nyakaltunk be egy grillezett pulykakonzervet nem jelenti, hogy akár csak egy pillantást is akarunk vetni egy ugyanilyen ételre a következő nap.
...
Mi macskák nem vagyunk robotok, akiket be lehet tanítani arra, hogy ugorjanak, üljenek le, pacsizzanak egy-egy vezényszó elhangzására, vagy egy csengettyű megszólalására, vagy hallottál már valaha Pavlov macskájáról?
Na, erről van szó! Már a gondolat is elképzelhetetlen!
Nem, a macskák misztikusak, néha még magunknak is. A legtöbb ember kész olyan tisztelettel bánni velünk, ami csak azoknak jár ki, akik olyan sokat tesznek az emberek elégedettségéért, miközben olyan keveset kérnek. Csak néhány igen kevés ember ért meg bennünket. És Bhután királynője ennek az elit kisebbségnek a része volt.
Néhány ismerkedő simogatás után, összetette az ujjhegyeit és a homlokomat kezdte masszírozni a körmeivel, aminek következtében rendkívüli öröm futott végig a gerincemen egészen a farkam végéig.
Mélyről jövő dorombolással jutalmaztam.
Őszentsége, aki udvarias kérdéseket tett fel a király és más bhutáni királyi személyek egészsége felől, rám nézett. Általában megkérdezte a vendégeit, hogy zavarja-e őket, ha a szobában vagyok. Úgy tűnik, néhány ember allergiás a macskákra, ami szerintem olyan lehet, mintha nem bírnánk elviselni a belga csokit, az olasz kávét, vagy Mozart zenéjét. A királynő azonban olyan figyelmes volt velem, hogy nem is volt szükség feltenni ezt a kérdést, de felém mutatva azt mondta: Ez nagyon szokatlan. Még senkit nem fogadott el ilyen gyorsan! Nagyon megkedvelte önt.
– És én is kedvelem őt – mondta a királynő. – Igazán elbűvölő.
– A mi Hóoroszlánunk.
– Biztos vagyok benne, hogy nagy örömöt okoz. – A királynő most a fültövemet masszírozta pont megfelelő erősséggel. Őszentsége kuncogott: igazi egyéniség!
Folytatták a beszélgetést különböző dharma gyakorlatokról. Ahogy beszéltek, a királynő tovább masszírozott és
hamarosan félig öntudatlan állapotba kerültem, nem is hallva, miről van szó közöttük."

(részlet: David Mitchie: A dalai láma macskája)

***

Tegnap este sajnos elfogyott a könyv... ha jó könyvet olvasok, annyira tudom sajnálni, amikor vége van. Ott marad bennem egy üresség, de ez most szerencsére nem fog sokáig tartani, mert elmegyek és megveszem a következő részét is, aztán majd a többit is. :)