Összeválogattam még pár növény magját és megrendeltem őket... nem álltam meg, de nem is kell mindent megállni. :))))
Viszont ez már tényleg nem sok. 
Igaziból az óriáslevelű bazsalikom és a brokkoli (Sessantina salátabrokkoli) mindenképp kellett még, ehhez tettem hozzá egy paradicsomot, hadd legyen még több fajtám. Paradicsomból sose elég. :)
Ez lett a Lila Cherokee paradicsom,  illetve rendeltem még Tatsoi mustársalátát is, mert annyira csodaszép az a növény. Aztán lehet, hogy majd úgy leszek vele, mint a Pak Choi-al, hogy nem is annyira szeretem, de ki akarom próbálni. 
Az ötödik növény a Britton perilla lett. Életemben nem láttam még, ennél fogva nem is kóstoltam, de szép növény és kíváncsi vagyok rá.
Már szemeztem vele egy ideje, ráadásul most szembe is jött egy párszor velem. 

Felfedeztem egy koreai youtube csatornát, a Korean countryside life csatornát, azt nézegetem mostanában és látom, hogy nemcsak perilla levelet, hanem hanem perilla powdert (szerintem ez a szárított és összeőrölt levelekből van), is használnak ízesítőnek, de még perilla olajat is használnak a főzéshez. 
Egyébként nagyon minimál módon élnek és főznek, de tetszik nekem. Olyan nyugisak, jó látni. 
A kertben úgy látom, hogy szinte ugyanazokat a növényeket termesztik, amiket mi is, végül is hasonló az éghajlat náluk. 

 És ajándékot is kaptam, Chia magot, az igaz, hogy már van és anno nem vetettem el, szóval nem is baj, hogy kaptam, mert lehet, hogy a régi már nem is lenne csíraképes. Az idén már tényleg kipróbálom, legalább lássam, hogy néz ki. 

Vettem 3 jó nagy fej fokhagymát a boltban, mert az ősszel elduggatott fokhagymáim közül egy egész sornak nyomát se látom a kertben. Az elefántfokhagyma szépen kihajtott és egy sor hagyományos fokhagyma is, de a másik sornak se híre, se hamva. (kétfélét dugdostam el)
A képen a fokhagymanyomót csak a méretarány miatt tettem mellé. 
Magyar fokhagyma, bár nekem nincsenek skrupulusaim a kínai fokhagymával sem. Nemegyszer látom, hogy milyen lenézően nyilatkoznak még mindig emberek mindenről ami kínai, de szerintem ez csak a sztereotípiás, beszűkült világukból adódik. Kína már most előttünk jár fejlettségben pár száz évvel és az is természetes, hogy a növényeik kissé más ízűek. Nem az a baj vele, hogy kínai, hanem az a kereskedelmi gyakorlat a baj, hogy ugyanannak adják el, holott nem egészen ugyanolyan. 
Én direkt szeretek kipróbálni újdonságokat, új ízeket, változatokat. Inkább bosszantónak tartom, hogy hozzánk még mostanra se jutott el egy csomó olyan növény, illetve a magja, amiket világszerte fogyasztanak és itt is könnyedén megteremne, nálunk meg a legtöbben még nem is hallottak róluk. Persze ami nem ízlik, azt én se fogyasztom utána, de nem titulálom kínai szarnak vagy olasz szarnak. Egyszerűen csak más.  Más vidék, más föld, más fajta növénye. 

Mivel így jártam, kénytelen leszek tavasszal is eldugdosni pár fokhagymát, aztán meglátom, hogy majd megnőnek-e. Gondolom, hogy később lesznek kész. Nem tudom milyen fajta, sose tüntetik fel a hagymákon és ez elég bosszantó, mindenesetre megpróbálom. Majd március elején (ha az időjárás engedi), akkor eldugdosom a kertben őket. Nem mindet, de egy nagy fejet egész biztosan. 
Azért hihetetlen ez a fokhagyma mizériám, minden évben direkt többet ültetek el, de mintha Murphy ezen szívózna velem a kertben, mert sose lesz elég fokhagymám. 

Kicsit homályos lett a kép, de elkezdett hajtani az alagsor ablakában a szibériai nőszirom is. Nagyon óvatosan kell bánnom az öntözéssel, mert jártam már úgy, hogy kihajtott és utána adta meg  magát, de most már jobban tudom mi kell neki, nem ez az első amit így télen veszek szabad gyökerűen és az ablakban nevelek fel. 

A hét második felére ígérnek egy kis jobb időt is, gondolkodom a téli vetésen, bár már szórtam szét a kertben kúpvirág magokat, a borzaskatát meg majd irtani kell, annyi kikelt a tavaly szétszórt magokból, ahogy a törökszegfűből is... át kell néznem a magokat, aztán majd meglátom, hogy érdemes-e egyáltalán már most foglalkoznom vele, vagy majd elég lesz februárban. 

"Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem a Himalája-régió térképe fölé hajolva töltötték az iskolás éveiket – vannak egyáltalán ilyen emberek? –, Bhután egy kis ország Nepáltól keletre, Tibettől délre és Bangladeshtől kissé északra. Az a fajta hely, ami könnyen elkerülhette a figyelmed, ha a sonka a szendvicsedből éppen rossz helyre esett a térképen. Ugyanezt elmondhatjuk Európa országainak legalább a feléről, de Bhutánt kihagyni óriási hiba lenne, mert ez, egészen egyszerűen a legközelebbi hely a földi mennyországhoz.
Egy mindentől távoli, érintetlen királyság, az áthatolhatatlan Himalája hegyvonulat mögött. Az 1960-as évekig Bhutánnak nem volt saját valutája, telefonvonalai, és a televízió is csak 1999-ben ért el ide. Az emberek figyelme sokkal inkább fordult a belső értékeik gondozására, semmint a materiális jólétre. Maga Bhután királya volt az, aki az 1980-as években a nemzet haladását bruttó nemzeti összboldogságban mérte bruttó nemzeti össztermék helyett.
Egy ország teli arany tetejű templomokkal, amelyek a legvalószínűtlenebb sziklaszirteken helyezkednek el, és ahol imazászlókat csapkod a szél a mély, hegyi szakadékokban, és a szerzetesek kántálása tölti be a tömjénszagú hetedik századi templomokat – Bhutánt a varázslat ereje hatja át. És mindez ott volt akkor, amikor a fiatal királynő megjelent Őszentsége rezidenciáján.
Szokásos helyemen voltam az ablakpárkányon, a reggeli napon sütkérezve, amikor hallottam, hogy Lobsang bejelenti őt. Azokra a szavakra, hogy „Őfelsége a királynő”, a hátamra fordultam és hátralógattam a fejem az ablakpárkányról.
Még fejjel lefelé nézve is láttam, hogy különlegesebb lény volt. Törékeny termetű, bőre arany színű, haja sötét és dús, magával ragadó jelenség! Hagyományos bhutáni kirában – gazdagon hímzett bokáig érő ruha – majdhogynem babaszerűnek tűnt. Mégis, ahogy mozgott, természetes és megjátszás nélküli volt, és igazán barátságos személyiségről tanúskodott.
Néztem, ahogy átadja Őszentségének a szokásos fehér sálat, meghajtja a fejét, és a szívére teszi a kezét az odaadás jeleként. Az ünnepélyes köszöntő után körülnézett, mielőtt leült – és azonnal meglátott engem.
Találkozott a tekintetünk, és bár nem sokáig néztük egymást, valami fontos történt. Azonnal tudtam, hogy közénk tartozik.
Egy macskabarát.
Ahogy leült, lesimította a kirát az ölében, mintha várná, hogy mi következik. Legördülve az ablakpárkányról a szőnyegre ugrottam és bemutattam egy napüdvözlést gyönyörűen előrenyújtva a mellső mancsaimat, majd egy fordított napüdvözlést félénken a hátsó részemre ereszkedve, végül elindultam, oda, ahol ült. Felugrottam az ölébe, azonnal elhelyezkedtem, ő pedig elkezdte simogatni a nyakamat, és mindketten úgy éreztük mintha régi barátok lennénk. 
Az emberek igen kis részének van meg az a veleszületett képessége, hogy érti a macskák hangulatváltozásait: hogyan különbözhet teljesen az, amit az egyik pillanatban szeretnénk attól, amit pusztán néhány pillanattal korábban akartunk. Csak néhány ember tudja, hogy nem szabad addig simogatni egy macskát, amíg rá nem kényszerülünk, hogy megforduljunk és egy éles harapással jelezzük, hogy már nem szeretnénk – általában a mutató ujjnak címezve. Egy nagyon kis százalékuk érti, hogy csak azért, mert az egyik nap hatalmas szájnyalogatás közepette nyakaltunk be egy grillezett pulykakonzervet nem jelenti, hogy akár csak egy pillantást is akarunk vetni egy ugyanilyen ételre a következő nap.
...
Mi macskák nem vagyunk robotok, akiket be lehet tanítani arra, hogy ugorjanak, üljenek le, pacsizzanak egy-egy vezényszó elhangzására, vagy egy csengettyű megszólalására, vagy hallottál már valaha Pavlov macskájáról?
Na, erről van szó! Már a gondolat is elképzelhetetlen!
Nem, a macskák misztikusak, néha még magunknak is. A legtöbb ember kész olyan tisztelettel bánni velünk, ami csak azoknak jár ki, akik olyan sokat tesznek az emberek elégedettségéért, miközben olyan keveset kérnek. Csak néhány igen kevés ember ért meg bennünket. És Bhután királynője ennek az elit kisebbségnek a része volt.
Néhány ismerkedő simogatás után, összetette az ujjhegyeit és a homlokomat kezdte masszírozni a körmeivel, aminek következtében rendkívüli öröm futott végig a gerincemen egészen a farkam végéig.
Mélyről jövő dorombolással jutalmaztam.
Őszentsége, aki udvarias kérdéseket tett fel a király és más bhutáni királyi személyek egészsége felől, rám nézett. Általában megkérdezte a vendégeit, hogy zavarja-e őket, ha a szobában vagyok. Úgy tűnik, néhány ember allergiás a macskákra, ami szerintem olyan lehet, mintha nem bírnánk elviselni a belga csokit, az olasz kávét, vagy Mozart zenéjét. A királynő azonban olyan figyelmes volt velem, hogy nem is volt szükség feltenni ezt a kérdést, de felém mutatva azt mondta: Ez nagyon szokatlan. Még senkit nem fogadott el ilyen gyorsan! Nagyon megkedvelte önt.
– És én is kedvelem őt – mondta a királynő. – Igazán elbűvölő.
– A mi Hóoroszlánunk.
– Biztos vagyok benne, hogy nagy örömöt okoz. – A királynő most a fültövemet masszírozta pont megfelelő erősséggel. Őszentsége kuncogott: igazi egyéniség!
Folytatták a beszélgetést különböző dharma gyakorlatokról. Ahogy beszéltek, a királynő tovább masszírozott és
hamarosan félig öntudatlan állapotba kerültem, nem is hallva, miről van szó közöttük."

(részlet: David Mitchie: A dalai láma macskája)

***

Tegnap este sajnos elfogyott a könyv... ha jó könyvet olvasok, annyira tudom sajnálni, amikor vége van. Ott marad bennem egy üresség, de ez most szerencsére nem fog sokáig tartani, mert elmegyek és megveszem a következő részét is, aztán majd a többit is. :)