Mára kicsit felszívtam magam lelkileg, csak mert olyan vagyok, mint a KeljFeljancsi. :)))

Pedig minden okom meglenne a csüggedésre, mert a tegnapi viharból még egy nyomorult szem eső se esett. Illetve volt pár szem, de még a port se verte el és szó szerint pár csepp eső volt, még egy zápornak se nevezném, csak úgy pötyögött egy kicsit, aztán szépen abbahagyta. Pedig volt nagy villámlás, égzengés, akkorát csapott be itt valahol a közelbe, hogy a ház is beleremegett, elsötétedett az ég, én meg csak néztem a vízzel teli, nagy, hasas felhőket ahogy szépen átúsztak fölöttünk és elvitték a bennük lévő vizet valahová máshová. Ilyenkor szokta aztán az ember - úgy finoman és nőiesen, kecsesen, félmosollyal és szempillát rebegtetve - mondani, hogy b@cca meg egy taliga apró majom ezt az időjárást úgy, ahogy van! 

Szóval kihordtam reggel is egy csomó vizet a paprikákra, a furababra, a hosszú zöldbabra, az uborkákra a karalábékra, utóbbiakat vastagon beszórtam fahamuval a földibolhák ellen, ha másra nem, de tapasztalatszerzésre jó lesz. Sokkal jobban oda fogok figyelni, mert nagyon szeretek veszíteni. Nekem ne más zabálja fel azt, amit magamnak akarok!

Adtam vizet pár virágnak is, de a lila álló phlox nem tudom menthető-e még.

Egy talajtakaró phlox már sajnos kimúlt, a másikban épphogy van élet, próbálom menteni. 

Az árnyékliliomok levele is megégett, pedig nem kapnak egész nap tűző napot. Ez csak egy fotó, de szinte mind ilyen. 

Az egynyáriakat már nem is nagyon mentem. Szegény büdöske...

Szóval mégsem adtam fel (még), de azzal tisztában vagyok, hogy ebben már nincsenek eső nélküli hetek az évelők számára sem, talán legfeljebb a legszárazságtűrőbbek számára, de nem biztos. 

Őszinte csodálattal nézem a növényeket, azt a heroikus küzdelmet, amire képesek a túlélés érdekében.Ugyanakkor félelemmel is nézem, mert emberként mi is az élővilág részei vagyunk (bár sokan magukra nem így néznek, hanem az uraiként - hát most megnézhetjük, hogy mennyire uraljuk) és így részeként látom, hogy az élet belénk is ilyen szívós erővel van bekötve... mégis mennyi kínlódást tud egy szervezet elviselni, amíg végül ki tud szakadni az életből? Ahogy a növényeket nézem, elhasználják az utolsó csepp energiát is, mindent ami bennük meg van kötve és csak azután pusztulnak el.  Ez gyönyörű, de azért félelmetes is, ha az ember úgy igazán belenéz. 

Van olyan is, ami még most is bírja. A kúpvirágok.

Az ernyős verbénák.

És a mályvacserje, még virágozni is van ereje. Tényleg csodálatos, pedig ezeket aztán egész nap tűzi a nap.