Időnként - szerencsére nem gyakran - felmerül bennem egy érzés, a "Mit keresek én itt?" érzése. 

Furcsa érzés, mert nem tudom honnan jön, mintha valami egészen távoli sugallat lenne egy másik dimenzióból. Nem marad velem azon a módon, ahogy időnként gondolatok az emberrel szoktak maradni és nem tud tőlük szabadulni és elkezd rajtuk lamentálni, vagy éppen pörögni. Jön és elillan, most is csak azért írok róla, mert ez már a sokadik ilyen, de az mindenképp igaz, hogy azóta jönnek ezek, amióta a Birtok megvan. 

A másik furcsasága, hogy nem is tudom mire vonatkozik az "itt"? Az adott pillanatra? A Birtokra? Erre az életre? Egyáltalán... rám vonatkozik? 

Tegnap este ülök a Böbével az ölemben (mostanában rámszokott) és akkor ütött belém a gondolat. Mit keresek én itt egy macskával az ölemben? 

Ugyanakkor Pesten is idegen már... ez a gondolat olyan érzést kelt, mintha végképp lekanyarodtam volna valamilyen útról, amin pedig lennem kellene, Ugyanakkor, az út ide vezetett. 

Persze más kanyart vett volna, ha eladom a Birtokot rögtön, de ez volt a vágyam, amiről elmondhatom, hogy gyakorlatilag teljesült. Az igaz, hogy sokat kellett bele tenni, de ezt akartam. Minden adott volt, a munkahelyről az itthoni munkavégzés lehetősége, minden ide vezetett és nem is érzem rossznak. Szeretek itt. 

Pesten, tavasszal, a bezártság idején, megőrültem volna, ha nem lett volna a Birtok. És mégis itt ez a gondolat...

Eljátszottam ma azzal a gondolattal, hogy ha eladnám mi lenne, de nem vágyom vissza Pestre. Amire vágyom, hogy itthon lehessek,  ne kéne már dolgozni, hanem hobbizhatnék végre kedvemre és még vágyom valamire, de arról nem írok, mert még zavaros.

És akkor időnkén beüt ez a gondolat és teljesen elidegenít egy pillanatra. Hirtelen úgy érzem, hogy nincs itt helyem, hogy nem az én világom. 

Nem tudom mi ez, de jelentősége van, azt érzem a milyenségéből. Mintha nem az én gondolatom lenne, hanem valahonnan kívülről jönne. 

Talán az illúzióvilág betörései ezek, amik csak arra jók, hogy elégedetlenné tegyék az embert.

Talán a jövőből jön. Vagy talán egy figyelmeztetés, hogy ne ragaszkodjak túlzottan... nem akarom túlagyalni. Megyek, amerre az élet visz. Most itt vagyok, mert ide hozott és elfogadtam, kertestül, macskástul. 

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon van-e jó út. Pl. az, hogy befogadtam a cicákat, holott elég régóta, szinte irtóztam a macskáktól, bár az utóbbi években ez enyhült. 

És akkor most cicáim vannak. Befogadom az életembe amit nem szeretek? Ha így nézem, ez negatív. De ha úgy nézem, hogy nyitott vagyok arra, hogy megismerjem, hogy nem ragaszkodom a dologról (macskáról) kialakított negatív elképzeléseimhez, akkor pozitív, mert rugalmas és nyitott a megismerésre. Melyik az igaz? 

A kiscicát (Böbét) "adták" és én befogadtam, ki is dobhattam volna... na mi az igaz?  

Szerintem amikor az ember elfogadja a dolgokat az élettől, - akár csak a létezésüket, hogy vannak  -  akkor már zavarás nélkül akár az élete részeivé is válhatnak. Nem lettem macskarajongó, de most itt vannak és megkedveltem őket. Szükségük van rám, jobb életük lett. Ők meg cserébe hoznak ide egy kis újdonságot a lényükkel. Egy szegmense a világ eddig nemszeretem, kizárt részének, amiről kiderül, hogy nem is olyan rettenetes. Vajon hány ilyen szegmense van még, amit nem engedek be, mert gondolok róla valamit? 

Hmmm. még egy cica is taníthat, ha az ember hajlandó megérteni. :)

Szóval az út erre kancsarodott és akkor időnként beüt ez a "Mit keresek én itt?" érzés. Egyelőre nem akarok kezdeni vele semmit. nem jó érzés. Mert idegenné tesz egy pillanatra, de maga az érzés is idegen, mint egy idegen energiaköteg, ami mintha valahonnan a tér-idő szöveten túlról jönne, valami szintén nagyon idegenből. Nem az enyém az biztos. Olyan, mint egy idetévedt lény, aki azt kérdezi, hogy "Mit keresek én itt?", de már illan is tovább. Vagy csak nem vagyok még kész látni valamit... bolyongás az élet..., nem a világban, hanem önmagunkban.