Tegnap szinte a hányingerig sírtam magam a Marci miatt, vagy talán nem is csak miatta, mintha valami még kijött volna az Ő elvesztése feletti fájdalommal együtt. Mintha átszakadt volna bennem valami gát... vagy beleléptem volna valami fájdalom cunamiba. Mintha felébredt volna valami nagyobb, valami…

Ma Marcikát elaltattuk.  Édes, Kis Drága MókaKépűkém, ez lett a móka vége. Egy nyomorult seb miatt... olyan sok dolog kavarog most bennem, hogy talán ha így vagy úgy, vagy másképp csináltam volna, de alapvetően már mindegy. Marcinak már mindegy.  Előttem van a végtelenül fáradt tekintete.…

-11 fok volt ma reggel, még most is -9 van, amikor írom a bejegyzést. Nagyon örülök, hogy betakargattam a fáimat, remélem még a nagy fügén is ér valamit az a fagyvédő szövet, de a következő télen már nem fogom tudni betakarni, mert a nyáron biztos nagyra fog nőni.  A velencei kutyatej szegény…