Rengeteg alma lehullott a fáról, még a múlt héten összegyűjtöttem őket egy vödörbe, tegnap délután elkezdtem feldolgozni. Pár meg is rohadt közben, sok férges is volt közötte, de azért lett pár kis üveg almalekvár belőle. 

Bő 2,5 kg alma lett, apró darabokra vágtam, adtam hozzá kb. 60 dkg cukrot, 3 csomag vaníliás cukrot, kis őrölt fahéjat, némi gyömbérport, nagyon pici kakukkfüvet és kis citromsavat és jól összefőztem. Beleöntöttem még egy csomag 3:1 zselésítőt, de lehet, hogy nem is kellett volna bele, az almában van elég pektin.  

Megint leszedtem egy nagy rakás padlizsánt is és egyesével alufóliába csomagolva beraktam a sütőbe, még ott vannak a konyhában, majd ezekből is padlizsánkrém lesz. Hagyok ki frissen is, majd ízesítem, a többi pedig megy a fagyasztóba. 

Kinn vannak még a már szinte túl méretesre nőtt céklák is, akarok céklalekvárt főzni belőle, és/vagy csatnit is, bár még van a tavalyiból is. Savanyú cékla is van pár üveggel, amit  még anyukám rakott el nekem tavaly. Nem rak már el nekem többé semmit... 

Nem tudom, hogy ez hozzátartozik-e az emberhez, a gyász folyamatához, amikor elveszít valakit, aki fontos volt neki, de tegnap mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot és kikapcsoltak volna bennem valamit. Semmit nem érzek, tök üresség van bennem, nem sírok már, csak úgy vagyok. Teszek-veszek, borzalmas mennyiségű gondolat kavarog bennem, jók is, rosszak is, mint valami tornádó, ami felhord mindent a magasba és kavarja. Ráadásul zavar, hogy semmit se érzek, mert hát... nem is tudom. Biztos kéne érezni valamit. 

A másik, hogy borzalmasan zavarnak a saját hiedelmeim. Hogy van lélek, vagy hogy nincs is lélek, hogy tovább él-e, hogy átkelt (hová is?) vagy nem kelt át és itt mászkál közöttünk, hogy amikor meghalt akkor nem volt magánál és biztos azt se tudja most hogy mi van és bolyong (de hát hol?)...
Hogy itt tartom-e a fájdalmammal, vagy el kéne engedni, de hogy? 
Vagy, hogy karma, meg elszámoltatás és majd újjászületés valamikor, vagy nem. Vagy alagút és fehér fény, (Isten?) várják a hozzátartozók meg akiket szeretett és szerették.
Nekem ez a Szent Péternél a kapuban becsekkolás túl földhözragadt ötletnek tűnik. 
Semmit sem tudunk a halálról, pedig nap, mint nap itt jár és arat közöttünk, de teljesen vakok vagyunk valamire, ami velünk is meg fog történni. 
Csak hiedelmeink vannak, amik nem biztos, hogy segítenek. Nekem most nem segít ez a sok zagyva hülyeség. Ezek mind csak a fejemben zajlanak, de hogy odakinn, az elmémen kívül van-e egyáltalán valami, azt nem tudom. 

Én csak azt tudom, hogy a fizikai teste ott fekszik még egy tepsiben a kórházban, amíg el nem viszik elhamvasztani, de az, aki az anyukám volt, az az esszencia, az hová lett? 
És persze égetem a gyertyát, mert az végül is - amíg fel nem gyújtja a házat - nem árt. Ennyit tudunk tenni, ez áll hatalmunkban, égetni egy gyertyát és hinni abban, hogy a fénye valahol egy másik világban is világít és utat mutat egy léleknek... miközben azt sem tudjuk létezik-e a másik világ és azt sem, hogy a lélek tovább él-e... már ha van lélek.
Semmit sem tudunk. Egyetlen tény van amit tudunk: Volt, nincs.