Jut eszembe, hogy nem is meséltem, hogy kinyílt a múltkor a bicska a zsebemben. 
Itt mászkál állandóan egy öreg fószer a kutyájával, gondolom itt lakik valahol a környéken. Szoktunk köszönni, mert úgy illik, ámbár azt hiszem az én híres hetedik érzékemmel nagyon is jól éreztem, hogy kerülni kell a fazont. Egyszerűen nem bírtam sose, ha erre jött, bebámult a kertbe, elment hátra is, hogy jobban belásson, nem szeretem a tolakodó módon kíváncsi embereket. De azért váltottunk pár szót néha, csak úgy semmiségekről, mint időjárás pl. 
A múltkor kinn tettem-vettem az előkertben, megállt beszélgetni. Csak pár semleges mondat, míg egyszercsak megkérdezi, hogy hol a férjem. Már erre felkaptam a fejem, mert egyrészt vadidegen, semmi köze hozzá, másrészt ez számomra egyértelmű határsértés. Milyen alapon kérdez bárki idegen a magánéletemről? 
Egy tőmondattal mondtam neki, hogy csak én vagyok, erre azt mondja nekem, hogy majd átjön már egyszer beszélgetni. Hát én nem tudtam se köpni, se nyelni. 
Mert mekkora taplóság már ez? Egyrészt egy vén trotty, szerintem apuval lehet egyidős, másrészt azt hiszi, hogyha valaki nincs férjnél akkor szabad a járás? Ugyanis nem emlékszem, hogy meghívtam volna. Nem is értem, az ilyen embert pofán kéne verni a szívlapáttal, hogy megtanulja meddig van az addig. Nagyon sok férfi ilyen egyébként, nem tudom mi lehet a fejükben arról, hogy ha egy nő egyedül van, akkor az mire vágyik, de nagyon nagyot tévednek. 
Azóta a fén fószert kikerülöm, mégcsak nem is köszönök neki, ha nem muszáj. 
A butaságnak ezzel a fokával nem jópofizok, ez az, amit le kell rúgni, mint a cipőről a sarat.